Sietve hagytam el a házat, hogy a fiamért autózzak az iskolába a lassú őszi forgalomban. A néhány piros lámpától eltekintve nem igazán terelte el semmi a figyelmemet a haldokló táj egyszerű látványától. Kivéve az a nő.
Már jó ideje álltam a piros lámpánál, amikor észrevettem, ahogy engem bámul, és egyszerűen nem tudtam nem levenni róla a szemem. Őrült mosolya alatt hiányzó fogak, és míg az egyik kezével hevesen integetett, másik kezével egy fiúcska haját markolászta. A fiú, – a fia gondolom – barna zsákszerű ruhát hordott és egy fekete kecske maszkot viselt. Furcsa egy jelmez volt, az már biztos, főleg így egy nappal Halloween után.
A fiú szintén integetett nekem bár intése elég erőltetettre sikerült. A nő szeme szinte átlátott rajtam és égette a bőrömet, majdhogynem meztelennek éreztem magam. A fiúcska szemei üresek és könnyekkel teliek voltak. Ólomként haladtak a másodpercek, ahogy a nő egyre erősebben integetett nekem.Hirtelen elkaptam a tekintetem, egyszerűen túlságosan rémített a látványa és még mielőtt zöldre váltott volna a lámpa, beletapostam a gázba és az iskolához hajtottam, vissza se nézve.
Azt hittem semmi sem lehet rémisztőbb a bolond nőnél és fiánál, így végig libabőrözve kiszálltam az autóból, hogy segítsek a fiamnak beszállni, de nem volt ott a megbeszélt helyen. Az osztályfőnökéhez rohantam, aki azt mondta, hogy a feleségem már elvitte magával. De nekem nincs feleségem. Aztán átadott egy papírt, hogy hagyott nekem egy üzenetet. Remegve vettem át a papírfecnit, amelyen csak annyi állt: "Nem mondhatod, hogy nem adtam lehetőséget, hogy elbúcsúzz tőle."
