A vércsepp toccsanásának hangját nem hallom. Bambán bámulok a betonra, ahová az orrom eme életbe tartó váladéka szétkenődik. A cigim végéről lehullik a hamu és a pólóm szélére esik. Világoskék, pálmafás póló. Sosem hordtam. De ma fekete meló van.
– Héééé, hol az új fiú?! A k*rva kib*szott életbe, a fekete hegyekbe áll!
Mosogatós vagyok. Most. Tegnap takarító. Holnap talán utca seprő. Jövőhéten lehetek akár hulla is.
A szarkazmus és nárcisztikus viselkedésem kizökkent az életből.
A konyhás fiú széles tenyere csattan a vállamon.
– Hé! Nem hallottad?! Úszik a fekete! Irány vissza!
Jó lenne benyúlni a zsebembe. Előhúzni egy kilenc milliméterest és mellbe lőni ezt a görényt. Aztán átlépni a teste fölött és belépni a zöldségesbe. A fegyvert ráemelni az ott sertepertélő nőre és a tarkójára célozni. Mit sem sejtene. A golyó áthatolna a csontokon, a bőrön, a húson. Eddigre meghallanák, hogy tüzeltem. Szóval a következő a grill szakács, a köretes és a tálaló jönne. Szép sorjába. Tölt. Kilép a lengőajtó mögül és jönnek a pincérek. Előbb a fő, majd a mellékek. Aztán a pultosok.
Szép világ.
– Mi van b*szdmeg, süket vagy?!
Gyorsan pislantok párat és szembefordulok vele. A srác valami furcsát láthat rajtam. Nem cseszeget, nem szól be. Hátrahőköl. Végigmér. Én is őt.
Majd bólint.
– Na... izé.... menj! És töröld meg az orrod! Vérzik...
Kipöckölöm a számból a cigit. A dekk nem koppan a padlón, de szinte hallani vélem. Szép lassan elevickélek mellette és pár rövid folyosón átvágva visszatérek a mosogatóvíz, olajos, bűzős és kecsegtető világába.
Itt nem kell éhezni. De nincs időm pihenni. Nincs időm elkölteni a pénzem. Örök körfogás. De valljuk be: ha az ember tizenkét millát nyer a lottón, egy év múlva még mindig nem panaszkodhat, hogy nincs pénze. Tehát ezt vegyük hobbi munkának. Az ilyen kis zsebpénzek tökéletesek a lakásom felújítására.
Már ha tennék ilyet. De hát minimalista módon élek. Matrac ágy, olcsó bőrkanapé, dobozos hátú tévé, John Lennon mozaikok a falon. Rohadt hippi. A volt csajom ajándéka és hát valljuk be: ajándékot nem dobunk. Pláne ha egy olyan embertől kapjuk aki profi zsoké lehetne, tekintve a lovaglási képességét.
A feketébe csak gyűlnek az edények. 100/kmh-s sebességgel jár be a szennyes lábos és tálak. Olajszag, égett kaja és odakozmált étel bűze terjeng a vízbe. A szemeim majd leragadnak. Egy utolsó sóhajt eresztek majd belevágom a fejem a tűzforró, büdös mosogató vízbe. A hajam ellebeg mellettem, ázott sült krumpli és párolt hagymadarabkák simogatják a csupasz államat. Istenem, de k*rva mód hiányzik a szakállam.
Olyan forró a víz, hogy karomként marcangolja a bőröm. Csak ki kéne nyitnom a szemem, hogy meglássam a mosogató víz, kínzó démonát. Sárgán villogó szemekkel és rothadó, zöld fogakkal. Mielőtt kinyithatnám a szemem, már teljesen máshol vagyok. Egy kocsma romos falánál ülök, velem szembe egy pohár sör. És a szomszédos széken...
Ő.
Egy vékony dongájú, kopasz, kecskeszakállas fickó. Olyan végtelenül sunyi pofával, amivel még a legrühesebb, legg*cibb és mocskosabb rókák is elbújhatnának. A fekete öltöny alatt megbújó Led Zeppelines póló csak megbízhatatlanabb pofával látta el.
Ő volt Shane. Shane Stefford, az Inkvizítor. Az unatkozó gyilkos.
