1987-et írunk, ennek az évnek a májusi hónapja vége felé történt egy olyan esemény, amit a mai napig nem tudok kiverni a fejemből. Amanda Clark vagyok egy huszonkettő éves nő, kislányommal Lucie-val és harmadik férjemmel Oscar-ral Washington-ba szerettünk volna költözni, mert Oscar-nak voltak elintézetlen ügyei. Május huszadikán pénteken indultunk neki, a hosszú útnak. Régi sorházunkból kilépve, kezeimbe hatalmas és nem mellesleg súlyos bőröndjeimet tartva pillantottam vissza utoljára a leporosodott, ócska házra. A kapu lámpa utolsóit rúgva gyéren világította be a sötét kapu bejárót, ahol az öreg, sántikáló volt szomszédaink közlekednek, és ahol mi közlekedtünk. A korlátokon szépen, cserepesen kezdett lepattogni a három éve felkent élénk sárga színű festék, ami ma már inkább barnának hatott , mint sárgának. Falakat méteres repedések díszítették, melyekből, néha-néha helyenként előbukkant egy-egy csótány vagy valamiféle istenverte bogár. Az emlékeimet felidézve, igyekeztem a kocsiban már nyugtalanul várakozó lányomhoz és nevelőapjához. A bőröndöket a kocsi poros csomagtartójába tettem, majd én is beültem a fekete autóba és halk berregő hangot hallatva elhagytuk a régi lakhelyünket. Mintha ott sem lettünk volna, senki sem kérdezősködött, senki sem akart maradásra bírni minket és senki sem foglalkozott velünk, amit legbelül egy kicsit bántam is, főleg most így utólag. A csendes utcákat szelve közeledtünk a célnak kitűzött hely felé, ami egyenlőre csak egy szálloda volt, hogy legyen hol aludnunk az este. Kislányom Lucie szemeit dörzsölve aggodalmasan kérdezgette, hogy mikor érünk már a hotelba. Választ ugyan sosem kapott, viszont mindig egy mosollyal jutalmaztam őt. A szálláshoz este kilenc óra körül értünk, Lucie félig álomba merülve tántorgott ki a kényelmetlen kocsiból, egyenesen a biztonságot és szeretetet sugárzó, ám poros és lepukkant épület felé. Szobafoglalás közben egy igen érdekes dolgot vettem észre a pult feletti táblán. Egy kisebb tábla volt rajta számokkal "0416". Ezek a számok szerepeltek a táblán, amire puszta kíváncsiságból rá is kérdeztem. -"A számok nem mutatnak semmi különös dolgot, majd ha eljön az ideje megfogja tudni."- mondja, sőt inkább vérfagyasztóan suttogja kidülledt szemeivel a pult mögött álló nő. Már ekkor nagyon furcsának tartottam ezt a helyet, de ami ezután a másodperc után történt, az teljesen megmagyarázhatatlan. A szám az egyik pillanatról a másikra átváltott így a mostani szám kettővel nagyobb lett. "0418", ahogy a fa lapok átgördültek a pultos nő takarítást kért a 43-as szobába. Minden rossz gondolatomat félre téve fogtam meg az asztalra lehelyezett kulcsot és megnéztem a rajta lévő kis leamortizált fecnin, hogy hányas szobába kell elvonulunk az estére. "19" ezt a két számjegyet tudtam leolvasni a lapról, majd az összes holminkat megfogva indultunk megkeresni a szobánkat. Lucie azonnal előre sietve dőlt be az általa kiválasztott ágyba és azonnal elnyomta az álom, Oscar szinte teljes pontossággal leutánozva ezt a mozdulatot merült álomba, ameddig én nem tudtam álomra hajtani a fejem, hisz egyfolytában azok a számok jártak a fejemben. Talán, csak azt számolják, hogy mennyien piszkítottak a szobájukba, ugyanis a szám átváltása után takarítót kértek a szobába. De ki csinálna ilyen baromságot? Lassan én is álomba merültem, azonban éjfél tájékában egy hatalmas csattanást hallottam. Ijedten ültem fel az ágyba és a szobában körbe nézve tudatosult bennem, hogy semmi sincs bent és valószínűleg csak álmodtam. Oldalra nézve Oscar nem volt az ágyban. "Biztos csak a mosdóba ment."- gondoltam és visszafekve a kényelmetlen ágyra próbáltam vissza aludni, de hangokat hallottam a fürdőből. Csattogást, fúrást, zörgést... A hangok egyre hangosabbak lettek és félelem járta át az egész testem. Próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs semmi baj, csak beképzelem. Egy idő után már nem bírtam ki és a kíváncsiságom győzött a félelmem felett. Lassan kitakarózva a padlóra léptem amely a lábam alatt megreccsent. Reszketve lépkedtem a fürdő felé. Az ajtó alatt a másik helyiségben felkapcsolt lámpa fénye sugárzott át a szobába. Minden lépésem egy reccsenés kísérte, majd mikor az ajtóhoz értem remegve megragadtam a gombot az ajtón és lassan elfordítva magam felé húzva kinyitottam az ajtót. Az a látvány, ami ott fogadott a legrosszabbnál is végtelenszer rosszabb volt. A hányinger elkapott mikor megláttam a férjem, aki a saját lábát vagdossa egy fűrésszel. Mindenhol a lábának cafatjai szóródtak szét a fürdőben. A kád alján vér és valami undorító trutyi keveréke volt. A férjem a mellette lévő turmix gépbe pakolta lábának különböző részeit. Nem vett észre. A sírás fojtogatott és nem tudtam, hogy mit csináljak, lefagyva figyeltem a férjem, aki leturmixolja a saját lábát! A gépet tele pakolja és fedelét rá rakja, majd a nagy fekete gombot elfordítva a gép működésbe lépett. A bőr és húscafatai lassan egy egész péppé álltak össze. Majd a gépet megállítva a kád felé vonszolta magát és beleöntötte a turmix tartalmát. Lesokkolva figyeltem a történteket, teljesen leblokkoltam semmit sem tudtam csinálni. Ekkor Oscar észrevett. Csukva volt a szeme, de a következő pillanatban az ollóért nyúlt és vigyorogva levágta szemhéjait így szemem elé tárult két barna szeme. Az orra és a fülei is le voltak vágva. Már a sírástól fuldokolva néztem a férjem, aki csak bemászott a kádba, és magára kente a leturmixolt darabjait. Majd kidüllesztett szemekkel rám nézett. -Szívem, miért nem tartasz velem ebben a csodás gyertya fényes fürdőben?- kérdezi, majd levágja az egyik kezeiről az ujjakat és a kád szélére rakosgatva egyesével meggyújtotta azokat. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi is történik valójában. Az ajtót bevágva Lucie ágyához futottam, hogy a lányomat felkeltve elhagytuk ezt a helyet, de nagyon gyorsan. Azonban Lucie nem volt az ágyában, hanem az ágya fölött lógott egy kötélen a homlokára pedig egy fordított "A" betű volt vésve. Üvöltve szedtem össze a ruháimat és olyan gyorsan mint még soha, kirohantam a szobából, a portán elfutva a kis táblára néztem, ami pont akkor váltott át "0420". -Takarítást kérek a 19- es szobába.- és ez volt az utolsó mondat amit abban a hotelben hallottam...
