Peter Sheldon rákanyarodott az öreg, viktoriánus stílusban épült majorság kocsifelhajtójára, s a téli szél rázta kopasz fák alá érve leparkolt.
Nem állította le a motort, sem a fűtést, hanem autója melengető védelméből bámulta Laura nénikéje házát. Nem kéne úgy gondolnia rá, mint a nénikéje háza, hiszen már az övé volt. A végrendeletében ráhagyta, egy kis banki betéttel együtt. Nem túl nagy örökség, de elég, hogy átvészelje a válását Nancy-vel. Legalábbis van hol laknia egy darabig. Ha lett volna más választása, biztos nem maradt volna itt egy percig sem, de rettenetesen el volt adósodva, hitelt is vett fel az ügynöki jutalékára, hogy ki tudja fizetni a tartásdíjat. Ha majd kivergődik ebből a helyzetből, eladja a házat és elköltözik valahova. Amíg nem megy a fürdőház közelébe, addig amúgy is minden rendben lesz.
A fürdőház. Egyetlen röpke gondolat, amitől egy pillanat alatt teljesen megváltozott a hangulata. Egy furcsán szivárgó húsdarab képe villant át az agyán, amitől összerázkódott. Becsukta a szemét, hogy elűzze a szörnyű emléket, majd feltűrte kabátjának gallérját, hogy védje magát a hideg szél ellen.
Csupasz csontokhoz hasonlatos ágak kapirgálták a szélvédőt, mintha a fagy elöl menekülve megpróbálnának bejutni. Peter feltekerte a fűtést, s szemügyre vette az emeletes ház előnyeit és hátrányait úgy is, mint ingatlanügynök. A függönyök és sötétítők be voltak húzva, ami búskomorságot kölcsönzött a háznak. Nyolc éves korában járt itt utoljára, vagyis majdnem húsz évvel azelőtt. Amikor Laura nénikéje meghalt néhány hónapja, akkor sem jött el, mert a válása közepén jártak. Senki nem élt már a családból, s most, Nancy nélkül, teljesen egyedül maradt. Nem számított. Jobb egyedül lenni, mint egy megromlott házasságban.
A házat szemmel láthatóan rendbe kellett tenni. A díszes szegély rothadásnak indult, a deszkaburkolatról foltokban mállott a festék, a bokrok és cserjék pedig vadul burjánzottak mindenfelé. De Peter tudta, hogy a házban nagyok a szobák, sőt, a telek is hatalmas hátrafelé, medencével és hát... a fürdőházzal.
Gyerekkorának minden éjszakáján kísértett az a valami, az az ocsmány dolog, amit ott látott. A mai napig félt a sötétben, s rettegett az éjszaka démonaitól, amelyek lesben álltak a fürdőházban. De az igazsággal senki nem volt tisztában, kivéve néhai Ward bácsikáját...
Peter még most is összeborzadt attól az egykori ocsmányságtól, amit látott. Kikapcsolta a motort, kivette a csomagtartóból a laptopját és a csomagjait, majd előhalászta a kulcsot a zsebéből. Néhány nappal azelőtt küldött némi előleget a különböző társaságoknak, hogy kapcsolják vissza a közszolgáltatásokat.
Ahogy belépett az előcsarnokba, rögtön megtalálta a kapcsolót, s a feje fölött, a magasban csüggő csillár kissé tompa fénnyel ugyan, de életre kelt. Emléktöredékek jutottak eszébe – minden ugyanúgy nézett ki most is, mint azon a nyáron, mikor itt járt az anyjával. Ott volt az előcsarnokba nyíló négy ajtó, amelyek a különböző helyiségekbe vezettek, ott volt a diófa tálaló, felül a hosszúkás üveggel, amiben az anyja folyton a sminkjét igazgatta, meg persze a nagy csigalépcső is ott volt, aminek a teteje elveszett a fenti árnyak közt.
Szürkés por borította a korlátot, pókhálók lengtek a csilláron. A tükör elpiszkolódott homályában Peter megpillantotta magát – vékony, szőke fickó télikabátban, meg barna kordbársony nadrágban. Sőt, mintegy az árnyak játékaként látta maga mögött nyolcéves önmagát is, ahogy rohan, sikoltozva, kiáltozva menekül a rémes látvány elől... Aztán eltűnt a látomás, ő pedig érezte, ahogy az öreg szőnyegen át nyirkosság kúszik fel a lába szárán. Peter bevitte a holmiját néhai nagybátyja dolgozószobájába, mely az előcsarnok végében volt, felkapcsolta a lámpákat és a fűtést is. Úgy döntött, a szoba megfelel a céljainak, dolgozni tökéletes, sőt, a kinyitható kanapén még aludni is tud. Miközben épp a laptopját dugta a konnektorba, egy üzenetre is rálelt, amit az irodából küldtek neki: Sok szerencsét az új otthonodhoz. Ne feledd, kedden jelenésed van a Title Company-nél. Nem, nem fogja elfelejteni. Nagyon kellett neki a jutalék.
Ledobta a kabátját a kanapéra, majd leült dolgozni.
Egy órával később a szoba kihűlt. Ellenőrizte a termosztátot, majd egy fokkal feljebb tekerte. A kazán a pincében volt, lehetett hallani, ahogy folyamatosan megy, viszont meleg levegő nem jött a szellőzőből. Felnézett a nyílásra, s látta, hogy valami csöpög belőle, végig a peremén ott volt valami sűrű, ragacsos nedv. Peter felnyúlt és megérintette az egyik kis cseppet. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, tudta – érezte a szagát az ujján, érezte az enyészet áradó bűzét. Folyékony hús volt. Rémülten hátralépett, nadrágjába törölgetve a kezét, majd berohant a fürdőbe.Mialatt újra és újra megmosta a kezét, hallotta a bácsikája hangját a messzi múltból – szinte teljesen megfeledkezett róla, mostanáig. Az a dolog, amit a fürdőházban láttál, Peter – beszélnem kell róla veled, mert egy napon ez a ház a tiéd lesz, ha Laura és én már nem leszünk.
Halványan emlékezett Ward bácsikájára, ahogy ott ül az íróasztalnál, s összedugja a fejét a nyolcéves kis Peter-rel...
Fiacskám, emlékezned kell a dologra, amit láttál. Ott marad a fürdőházban nyáron, mert odakint meleg van, és ettől tud jól fejlődni. De ha hidegre fordul az idő – bejön ide, hogy a melegből táplálkozzon.
Még sokkal több minden elhangzott akkor, de Peter nem emlékezett semmi másra. Annyira megijedt azon az éjszakán, hogy nem figyelt oda rendesen, a szavak szinte alig hatoltak át azon a burkon, amit a rémület font köré.
Emlékeznie kell! Mintha lett volna valami fontos dolog arról, hogy azt az izét melegen kell tartania, odakint a fürdőházban. Peter megrázta a fejét, hátha megszabadulhat a nem kívánatos emléktől. Hasztalan. Egy papírtörlővel felitatta a vizet a kezeiről, majd lepillantott a nadrágjára. Azon a részen, ahova a kezét törölgette, egy darabka spirálforma nyálka volt.Rámeredt, szinte megigézve bámulta, ahogy az a valami egyre több és több gömböcskét présel ki magából. Minden buborék osztódott, egyre tovább, fel a nadrágján, felé.Rémült agya próbálta feldolgozni a látottakat. A hús élni látszott. Kúszott, növekedett, táplálkozni akart – belőle. Táplálkozni – újra a bácsikája hangját hallotta. Bármiből képes táplálkozni és mindent elemészt. Húst keres, hogy táplálja magát azzal a meleggel, amire szüksége van...Bepánikolt. Remegve rángatta le magáról a nadrágot és behajította a zuhanyfülkébe. Ezután visszament a dolgozószobába, s a táskájából előhúzta a melegítőjét. Miután felöltözött, felkapta a kocsija kulcsát, s már éppen indulóban volt, hogy keressen egy motelt, ahol meghúzhatja magát éjszakára, mikor rátört egy emlék a gyerekkorából.
Ward bácsikája egy könyvet tartott a kezében – egészen pontosan egy naplót. Ebben minden benne van, Peter. Ne felejtsd el, a meleggel jóllakik. Ha nem táplálod, mindent lerombol, ami csak az útjába kerül – szőnyegeket, függönyöket, sőt, még a falakat is – az egész házat.Az emlék, ahogy jött, úgy el is tűnt a fejéből.
Megeszi az egész házat, hacsak nem... - hacsak mit nem? Csörgette a kulcsait, türelmetlenül, hogy semmi nem jut az eszébe. A könyv – a napló. Még mindig az íróasztal fiókjában lenne? Míg keresgélt, felidézte azt a bizonyos éjszakát, s visszaemlékezett arra a különös dologra, amit a fürdőházban fedezett fel.
Az ajtaját zárva tartották, s a lelkére kötötték azt is, hogy senki nem léphet be, tehát ő sem, kivéve persze Ward bácsikáját. Csodálkozott ezen, nagyon is. Nyolc éves volt még csak, a kíváncsiság nagyon is furdalta az oldalát. Nemrégiben olvasta „A kincses sziget" című regényt, képzeletét megtöltötték a titkos térképek és az elrejtett kincsek. Lehet, hogy valamiféle kincset rejt a fürdőház is; arany dublonokat, netalán ékszereket? Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egy vastag köteg pénzt rejtegetnek ott. A nagybátyja folyton a betörők miatt aggódott, logikusnak látszott, hogy a pénzszekrényt olyan helyre rejtette, ahol egy betörő sem keresné.
Peter tudta, hogy a nagybátyja és a nagynénje tehetős emberek, de az ő apja meghalt egy évvel korábban, s hát nem sok pénzük maradt az anyjával. Úgy döntött, megtalálja az elrejtett kincset, s elvesz belőle valamennyit. Nem sokat persze, hogy a bácsikája ne vegye észre, de eleget ahhoz, hogy az anyjának ne kelljen dolgozni mennie többé. Egy napon pedig – ezt is eltervezte –, ha már idősebb lesz és dolgozni fog, visszateszi a pénzt. Titokban megleste, hova rejti bácsikája a kulcsot.Azon az estén, amikor már mindenki mélyen aludt, Peter leosont a dolgozószobába, s kiemelte a kulcsot az íróasztal fiókjából. Lábujjhegyen átsurrant az előcsarnokon, kiengedte magát a bejárati ajtón, s csendben végigsétált a fürdőházhoz vezető ösvényen. A köpenye zsebében hozott egy elemlámpát, de nem volt rá szüksége. Telihold volt.Lassan ment, jobbra-balra nézegetve az árnyékos bokrok és cserjék közt. Valahol a közelben susogtak a levelek, amit tompa puffanás követett. Peter megdermedt. A nyakán felállt a szőr, a térdei pedig egészen elgyengültek. Aztán még több puffanást hallott, meg bugyborékoló és csöpögő hangokat. Visszafojtotta a lélegzetét. Csak a békák kuruttyoltak a medencében. Továbbment.
Mikor elérte a fürdőházat, megfordult, hogy meggyőződjön róla, a családjából senki nem ébredt fel, s követte őt. Nem. Egyedül volt a holdfényes nyári éjszakában.Mivel sosem járt azelőtt fürdőházban, úgy képzelte, hogy majd zuhanyrózsákat fog találni, meg kampókat a törölközőnek, meg hasonló, vizes dolgokat. Úgy vélte, a pénzt rejtő doboz valahol a padló alatt, egy titkos fülkében van elrejtve. Kétségtelenül kellett volna hoznia valamiféle eszközt a fészerből, amivel fel tudja feszíteni a padlódeszkákat, de mindenekelőtt meg akarta nézni magának a fürdőházat. Bekapcsolta a zseblámpát, s kinyitotta az ajtót.
A szag valami hihetetlen erővel csapta meg. Felfordult tőle a gyomra. Csaknem rosszul lett, ahogy átlépte a küszöböt, s megcsúszott valami nyálkás dolgon. Ahogy zseblámpájának fénye végigpásztázta a falakat, sikerült visszanyernie az egyensúlyát, megkímélve magát egy eséstől.
Nem is falak voltak azok igazából. Ragacsos, nedvező hús pépes halmai borították, folyamatosan csepegve, szivárogva, a padlótól a mennyezetig. A hely egész egyszerűen úszott a rothadó bőr és szövetek tócsáiban.
Aztán észrevette, hogy a falon a hús megindult felé. A rothadt, bűzös valami bugyborékolva csordogált előre, s egyfajta fonálszerű nyúlványokat hagyott hátra maga mögött. Peter szívét jéggé dermesztette a rémület. Hallotta, hogy az a valami dünnyög.
Sikoltott, majd sarkon fordult és elrohant. Ahogy berontott a ház bejárati ajtaján, egyenesen belerohant nagybátyjába, aki karjait ölelőn előrenyújtva közeledett felé, hogy megnyugtassa a reszkető gyereket.A lépcső tetején ott állt az anyja és Laura nénikéje is, kérdezgetve, hogy mi történt. – Semmi baj, csak egy rémálom volt – mondta nekik Ward bácsikája. Visszaküldte őket az ágyba azzal, hogy majd ő gondját viseli Peter-nek.
Felidézve azokat a pillanatokat, Peter-nek eszébe jutott, micsoda aggodalom sütött nagybátyja szeméből. Tudta, hogy Peter látta a borzalmat, s hogy meg kell győzze őt arról, hogy megtartsa a fürdőház titkát.
Peter pedig megtartotta. Senkinek nem beszélt róla, soha, még az anyjának se. Egyébként is, ugyan ki hitt volna neki? Ráadásul úgy érezte, ha beszélne róla, azzal még inkább valóssá válna az egész rémség.
Peter megborzongott; az emlék még most is túl rettenetes volt. Nem engedhette meg, hogy az a valami lerombolja a házat – egy kis ideig muszáj itt élnie, aztán majd jó áron eladja, kifizeti az adósságait, s megszabadulhat a múlttól. Tovább keresgélt az íróasztalfiókokban.Ahogy kihúzta a legalsót, megpillantotta a naplót. Kivette és felütötte az első bejegyzésnél.
Ma megfojtottuk Laura apját. Nem tehettünk mást. Nem hagyhattuk, hogy tovább szenvedjen. Az a szörnyűség, ami felfalta a húsát – bármilyen gyógyszerrel próbálkoztak is, csak egyre rosszabb lett. Megmondjuk az orvosoknak, hogy Johann visszament Európába, ahol a húsevő kór gyógyszerei sokkal könnyebben megszerezhetők. A testet levittük a fürdőházba. Ha besötétedik, eltemetem a birtok végében, ahol már megástam a sírt. Laura sír, de tudja, hogy így a legjobb.
A második bejegyzés egy nappal későbbről származott.
Éjfélkor kimentem, hogy eltemessem Johann-t. De valami szörnyűség történt a testével. Nem egy darabból állt, mint azelőtt, hanem kis, puha, pépes darabokra esett szét. Nyúlós húsdarabkák gömbjei borították a padlót, mindenfelé, se a csontváz, se egyéb nem tartotta össze többé a húst. Nem találom se a fejét, se a kezeit, vagy a lábait.Néhány szövet a falakon csüng, csöpög és szivárog. Szerintem ez a mutáció azért következett be, mert olyan sokáig tartottuk a víz alatt, utána pedig egész nap ki volt téve a nyári napsütésnek. Ez okozhatta a húsevő kórnak eme furcsa átváltozását.Nem árultam el Laura-nak, hogy mi történt. Johann-t lehetetlen így eltemetni. A fürdőház ajtaját lelakatolom.
Néhány oldalt átfutva Peter megtudta, hogy a dolgok semmit nem változtak a nyár hátralévő részében. Egy következő bejegyzés így szólt:Laura sosem megy a fürdőháznak vagy a medencének még csak a tájékára sem. Ha megközelítem a fürdőházat, olyan, mintha a hús érezné a jelenlétemet, s dünnyögne. Persze nem megyek arra gyakran, mert a bűz elviselhetetlen. Laura virágot hord az apja sírjára, hiszen úgy hiszi, hogy ott van eltemetve, én pedig fenntartom a látszatot, remélve, hogy egy napon a hús elkezd bomlani és eltűnik.
Peter átböngészet néhány oldalt, mert emlékezett rá, hogy a bácsikája azt mondta, hogy a dolgot a meleggel kell táplálni, de nem tudta, hogy hogyan kéne. Végül megtalálta azt a bejegyzést, ami erről szólt.
Nagyon hidegre fordult az idő. Reméltem, hogy ez majd elpusztítja azt a valamit a fürdőházban. Nem tudok úgy gondolni rá, mint Johann-ra, hiszen már a maga, önálló életét éli. Először, mikor dünnyögött, azt hittem, hogy a test még él valahogyan, de a józan ész azt mondatja velem, hogy ez lehetetlen, ez ellentmondana minden logikának. Mégis, az a valami él, abban a pépes valamiben van élet, nem kétséges, hiszen ahányszor belépek a fürdőházba, azonnal elkezdődik a dünnyögés. Honnan tudja, hogy ott vagyok? Úgy érzem, mintha szeretne rám akaszkodni.
A gömböcskék osztódnak. Tudom. A zseblámpám fényénél láttam, ahogy közelednek, csúsznak felém, s a rohadó, ragadós darabok mindegyike egyre több darabra esett szét.
Pár oldallal később Peter ezt olvasta:
Valahogy bekúszott a házba a pincén át, ha megy a fűtés. Szerintem a meleget keresi, mert látszik, hol pusztított el darabokat a fürdőház padlójából, a pince ablakkereteit pedig annyira tönkretette, hogy ki kell cseréljem őket.
Laura és én nem érezzük túl jól magunkat. Azt hiszem, az a valami elszívja az erőnket, ahogy a meleg után kutat. Betettem egy fűtőtestet a fürdőházba. Ha odakint tudom melegen tartani, talán nem fog szaporodni, sem pedig megpróbálni megenni a házat.
Minden reggel kimegyek, ellenőrzöm, hogy a fűtés megy-e. Látszik, hogy szaporodik, de még mindig még mindig dünnyög, ha közeledek. Ahogy beszívják a meleget, a darabkák vadul osztódnak tovább – most már elborítják a falakat, a plafont és a padlót is.Aggódom Laura-ért. Mi lesz, ha meghalok, ő pedig magára marad, ha jön a tél.
Ez volt az utolsó bejegyzés. A ház megint lehűlt, Peter pedig reszketett, bár sokkal inkább a rémülettől és attól, amit olvasott, mint a fagyos levegőtől. Felnézett a szellőzőre. Az a valami már elérte ezt a szobát is. A ragacsos nedv cseppekben hullott a fém szegélyekről, s földet érve, a nyúlós anyag kanyarulatai egyből lyukakat vájtak a szőnyegbe.
Tehát az a hihetetlen veszedelem, amiről a bácsikája írt, igaz – az élő hús a szeme láttára ette a szőnyeget. Valamiféle kémiai reakció eredménye lehetett, ebben biztos volt, de hogyan lehet megállítani?
Még ha valahova elköltözne is, akkor is el kell adnia a házat, hogy kifizesse a tartozásait. Hogy mindezt megtegye, ahhoz meg kellett állítania ezt az izét, hogy ne rombolja le a házat. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy ki kell mennie a fürdőházba, s be kell indítania a fűtőtestet. Kiszáradt a torka, ahogy hirtelen megrohanta a borzalmas emlék. Aztán meghallotta a dünnyögést, azt a szörnyű hangot, amire gyerekkorából emlékezett. Hirtelen még a rothadó hús szaga is felbukkant a múltból, s megtöltötte az orrlyukait.
Lenézett. A szőnyeget negyeddolláros méretű lyukak borították. A mocsok a lábai felé igyekezett.- Rohadt, mocskos szemét! – kiáltotta, s rátiport, tiszta erőből, ahogy csak bírt. Nem hallotta, hogy kipukkant volna, így aztán megnézte a cipője talpát. A rothadás néhány sarja megtapadt rajta, sértetlenül, mozogva, terjedve, pusztítva.
- Átkozott! – hördült fel, lerántva magáról a cipőt, majd messzire hajítva. Előkereste a tornacipőjét is a táskájából. Mire felvette, már öklömnyi darabokban kúszott felé az alvadék. Miközben elhúzódott, érezte, hogy gyomra görcsbe rándult. Úgy érezte, minden erő kiszaladt belőle egy pillanat alatt. A hús elszívja az erejét talán? Ott motoszkált benne a gondolat, hogy be kell kapcsolnia a fűtést. Az élő húst melegen kell tartani. Szembe kell néznie a fürdőházzal – éjszaka. Egész testében reszketve húzta elő a kulcsot a rejtekhelyéről.
Ahogy átbotladozott az előcsarnokon, a szeme sarkából meglátta a tükörképét egy villanásra. Valami halvány emlék motoszkált elméjének leghátsóbb zugában. Ward bácsikája, akkor régen említett valamit, valami egészen fontosat a meleggel kapcsolatban. Az élő húst melegen kell tartani. Rendben. Megadhatja neki a meleget, sok, nagyon sok meleget. A konyhába ment gyufáért.Az ösvényre sötétség borult. Nem világított a hold. Peter nagy kortyokban kapkodta a levegőt, szinte rohanva közeledett a fürdőházhoz. Odabent aztán egymás után gyújtotta meg a gyufákat, s dobta a dögletes masszába, miközben eszelősen üvöltözött: - Nesze! Meleget akarsz? Nesze, itt van!
A lángok fénnyel töltötték meg az éjszakát. Peter-nek már nem kellett félnie a sötétségtől. Hallotta, hogy kezdődik a dünnyögés, s földbe gyökerezett lábakkal állt, képtelenül arra, hogy újra szembeszálljon a sötétséggel.
De a hús nem égett. Csak osztódott, a tűzből táplálkozva, egyre nagyobb foltokban terjeszkedve. Csak akkor, mikor a massza már elérte a lábát és elkezdte őt is elborítani, csak akkor jött rá, hogy a tűz nemhogy megölni nem fogja – hanem táplálja a borzalmat. A tűz egyenesen boldoggá teszi azt a valamit. És a hangok, amiket most hallott, ahogy az a valami körbevette, s kioltotta belőle életének utolsó szikráját is, nos, azok a hangok az eksztázis hangjai voltak.
