| Ez nem is ijesztő... hanem felkavaró lesz |
| Aki fél a bohócoktól azoknak nem ajánlott |
A fiam ötödik szülinapi zsúrját tartottuk. A feleségem és én tudtuk, hogy ez egy fontos születésnap. A következő évben a mi kis Mikey-nk iskolába fog járni, szóval ez olyasmi, hogy véget ér egy időszak, hát valami ilyesmi. Vitatkozások tömkelege után úgy döntöttünk, hogy elhívunk egy bohócot, aki szórakoztatja a gyerekeket. Én ezt elleneztem.
Mint sok ember, én is féltem a bohócoktól. Gyerekként féltem, reszkettem és hiperventillációm alakult ki, amikor TV-t néztem. De a fiúnk nem ilyen volt. Amióta Laura vett neki egy olyan számítógépes játékot, amiben egy bohóc volt a főszereplő azóta odavan értük. Apaként tudtam, hogy mit kell tennem, hogy a fiam boldog legyen. És ha bohócot kell hívnom, akkor bohócot hívok. Egyébként is már felnőtt vagyok – többé nem fognak megijeszteni. Vagyis remélem.
A gyerekek az udvaron játszottak, a tortát és a finomságokat majszolták, élvezték az életet, ahogy csak a gyerekek tudják. Laura és én a nappaliban vártuk a bohócot. Már 30 perc késésben van. De nem várhatod el egy bohóctól, hogy pontos legyen. Végre megérkezett, egy hatalmas rózsaszín táskát tartott a kezében.
Bemutatkozott, Bonko-nak hívták és leült a kanapénkon. Teljesen átlagos bohóc volt. Fehér smink, színes bő ruha, óriási cipők, nagy piros orr, narancs paróka és a kellékei. Laura megkérdezte, hogy hozhat-e valamit. Nem kért semmit. A nappalinkban ült körülbelül 15 percig, dohányzott és a cipőit kopogtatta a padlón. Idegesnek látszott, el tudtam volna képzelni, hogy alkoholt vedel. „Ez az első alkalom?" Megkérdeztem. Nevetett, nem nézett rám és azt mondta „Mindig a..." Nem értettem, hogy mit akart mondani.
Miután abbahagyta a dohányzást, boldog bohóc mosolyt vágott, megragadta a táskáját és felállt. Megütögette a hátamat. Lehetséges, hogy megérezte a gyerekkori félelmemet és megpróbált megnyugtatni.
Bonko kiment és kezdődött is a műsor. Zsonglőrködött, vicceket mesélt, vizet fröcskölt szét, a szokásos bohóckodást végezte. Be kellett ismernem, hogy ez tényleg vicces. És a gyerekek is élvezték.
„És most jöjjön a nagy finálé!" Kijelentette. Három színes dobozt vett elő a táskájából. Úgy néztek ki, mint a szülinapi ajándékok. „Válassz egyet, szülinapos!"
Mikey tudta, hogy ő az ünnepelt. Aranyosan nézett, mintha egy felnőtt lenne. Laura lefényképezte. Végül a középsőt választotta. Bonko sóhajtott és megfogta.
„Remek! Jó választás!" Mondta vicces hangon, habár megesküdtem volna, hogy egy kicsit szomorúnak hangzott. Bonko kinyitotta a dobozt és elővett belőle egy kést.
Laura és én nagyon megijedtünk, mielőtt bármit is tehetnénk. Bonko elkezdte vagdosni a saját arcát. Kisminkelt bőrdarabok hullottak a földre, a gyerekek sikoltoztak. A mi kis Mikey-nkra ráfröcskölt a vér és sírva fakadt. Odafutottam, hogy megállítsam Bonko-t, de összeesett. A mentők azt mondták, hogy meghalt.
Megnéztem mi van a többi dobozban. Az egyikben egy kis puska volt és a másikban egy üveg valamilyen lobbanékony anyag és egy doboz gyufa.
Mindegyik kisgyereknek, beleértve a mi Mikey-nknak is el kellett járnia a pszichológushoz. Bementünk a rendőrségre is, de figyelmen kívül hagytak. Elhatároztam, hogy nem fogom annyiban hagyni. Elmegyek a céghez, aki a bohócot küldte.
Egy kicsi, kétemeletes épület volt. Azt hittem, hogy valami lepusztult, ijesztő hely lesz, de elég takaros volt és modern. Bementem az igazgató irodájába, nem hagyom, hogy bárki az utamba álljon.
Körbenéztem. Az irodájában elszakadt fényképek voltak bohócokról, akiknek az arcuk össze volt roncsolva. Egyiknek nem volt feje, a másiknak belelőttek a homlokába, valamelyiknek meg megégett a feje, szörnyű látvány volt. És mindegyik képen szegény kisgyerekek zokogtak.
Az igazgató egy vékony férfi volt és nyakkendőt viselt. A 40-es éveiben lehetett, kidülledt szemei voltak. „Miért csinálja ezt?" Kiáltottam. Nem válaszolt, csak az arcomba nevetett. Két nagydarab férfi bejött és kivonszoltak.
„Találok valakit és megfizet azért, amit tett! Nem hagyom annyiban!" Rám mosolygott és azt mondta az embereinek, hogy vigyenek el egy helyre.
„Szereti a családját?" Kérdezte.
„Persze." Válaszoltam. „Azért vagyok itt!"
„Hibát követett el, uram!" Mondta. „Élvezze ki a hátralevő életét!"
Már 43 nap telt el azóta. Még mindig nagyon félek.
