When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

45

Los Angeles

Lehajtott fejjel ültem a vakítóan fehér helységben. Hiába volt mellettem Lewis, még az Ő jelenléte sem segített. Éreztem magamon az aggódó tekintetét, de nem akartam felnézni. Nem bírtam felnézni.
- Mr. Rossi, ha kérhetem – mondta udvariasan egy mély hang. Összeszedtem magam és felálltam a székemből, majd követtem a fehér köpenyes orvost, Lewis pedig engem.
- Rendben lesz – súgta a fülembe Lew, bár szerintem ezt még Ő sem gondolta komolyan. Ahogy beljebb mentünk a folyosón, úgy lett egyre állottabb és büdösebb a levegő. Aztán bementünk egy ajtón, egy gyéren megvilágított szobába. Az asztalon egy fehér lepellel letakart test hevert. Az orvos mellé állt, és megerősítésre várva pillantott rám. Bizonytalanul bólintottam, mire lehúzta a fehér anyagot.

Riadtan ébredtem fel. A kontyomból kikeveredett tincsek az izzadt homlokomra tapadtak, az arcom többi részét pedig könnyek borították. Már hosszú idő óta először ébredtem fel egyedül. Kitakaróztam és az ablakomhoz sétáltam. Hátamat a falnak döntve lecsúsztam a földre, és az egész falat betakaró ablakon át néztem ki a kertre. Amikor kisebb voltam, sokat ültem itt. Egy hangos kopogás zökkentett ki a gondolataimból. Aztán még egy. Ez így ment hosszú másodpercekig, mígnem megelégeltem az idegesítő zajt és lassan lelépkedtem a lépcsőn. A nappalin átmenve a hideg kövön fázott a lábam. Még egy kopogás. Kissé félve nyitottam ki a hatalmas, mahagóni bejárati ajtót.
- Szia, Szépim – erőltetett magára egy mosolyt Lewis, aki továbbra is a küszöb túloldalán állt. Minden előjel nélkül a nyakába ugrottam. Már egy hete nem találkoztunk. Én a mamámnál voltam, Rómában, míg Ő Londonba ment. – Hogy vagy? – kérdezte.
- Rosszat álmodtam – húztam el a számat. Megértően magához húzott, majd felmentünk az emeletre. Aztán Ő elment fürdeni, míg én az ágyamon foglaltam helyet. Túlságosan járt az agyam. A fürdő ajtajához sétáltam, majd megfogtam a kilincset, de meggondoltam magam. És ezt játszottam percekig, mígnem az ajtó magától kinyílt és Lewis kukucskált ki rajta.
- Szépim, nyugodtan bejöhetsz, ha szeretnél – mondta, mire én bólintottam és beléptem utána a fürdőbe.
- Nem szeretnék holnap elmenni. Hiába mondja mindenki azt, hogy utána könnyű lesz, ez hülyeség. Csak rosszabb lesz. Mert így legalább tudom azzal nyugtatni magam, hogy senki sem zárta még le. De utána a mindennapokban is együtt kell élnem ezzel. Jesse pedig fel sem tudja fogni. Most is Josh szobájában alszik. Jeremy-t meg nem is érdekli. Hogy lehet az, hogy ő kibírja? – nyitottam meg a szívem az éppen zuhanyozó Lewisnak.
- Szerintem neki is rossz, csak próbál példát mutatni. A szüleid? – bontogatott tovább Lew.
- Hát igazából még ők bírják a legnormálisabban. Szomorúak, és látszik rajtuk, hogy valami nagy megtört bennük, de próbálnak egészségesen túljutni rajta. Csak hát apa be van zárkózva, pedig annyira szeretnék beszélni vele erről az egészről, hátha segít egy kicsit – meséltem. Ekkor Lewis kilépett a zuhanykabinból, én pedig kislányosan eltakartam a szemem.
- És együtt szeretnél aludni? – kérdezte, mire szaporán bólogatni kezdtem.

Másnap reggel anya lágy hangja ébresztett fel, de nem nyitottam ki a szemem.
- És őszintén: van bármi, amiben tudok segíteni? – kérdezte Lewis.
- Azért is nagyon hálás vagyok, hogy ennyire vigyázol Jennifer-re.
- Jó reggelt – szóltam bele én is a beszélgetésbe.
- Szia kincsem, hogy aludtál? – simított végig az arcomon anya. Lewisra pillantottam, majd magamban megállapítottam, hogy az utóbbi hetekben először aludtam rémálom nélkül.
- Jól – válaszoltam.
- Tényleg? – pillantott rám meglepetten Lewis, majd megmosolyogta a saját reakcióját.
- Igen – mondtam, kis híján mosolyogva.
- Hozok kávét – indult el Lewis, anya pedig követte őt. Tényleg jól aludtam. És ez azért durván különös.
- Jenni? – nyitott be a húgom.
- Szia – köszöntöttem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte. Bólintottam, majd megvártam, hogy helyet foglaljon az ágyamon.
- Mi történt?
- Én csak... - kezdte, majd sírásban tört ki. – Nem szeretnék elmenni. Azt sem tudom, hogy mit kéne felvennem, vagy azt, hogy mit kéne csinálnom, vagy mi lesz akkor, ha vissza kell mennem az iskolába. Én nem bírom – magyarázta. Ekkor döbbentem csak rá, hogy neki a legnehezebb. Nem elég, hogy tini, és így is van elég gondja, még igazi támasza sincsen. Mármint anyáék ott vannak egymásnak, Jeremy-nek a munkája a szerelme, nekem pedig Lewis. Aggódva haraptam be az ajkam és öleltem meg a továbbra is síró húgomat. Annyira elvoltam foglalva a saját önsajnálatommal, hogy másokat észre sem vettem.
- Figyelj csak. Segítek kiválasztani, hogy mit vegyél fel, és végig melletted leszek – mondtam neki.
- És utána? – kérdezte kétségbeesetten.
- Szeretnél esetleg velünk jönni, hogy kiszellőzzön a fejed?
- Veletek?
- Csak pár verseny erejéig – mondtam. – Ha apa is megengedi – tettem hozzá. – Most egy darabig úgysem kell dolgoznom, mert jó fej a főnököm. Legalább utaznál.
- Tényleg magaddal vinnél? – nézett rám csillogó szemekkel, mire magabiztosan bólintottam.
- Meghoztam a reggeli italokat a hercegnőknek – jelentette be Lewis ünnepélyesen, mire önkénytelenül is elmosolyodtam. Jesse kissé belepirult a bókba, majd levette a tálcáról a tejszínhabos kakaót.
- Honnan tudtad, hogy itt lesz? – súgtam oda észrevétlenül Lewisnak.
- Láttam jönni, és gondoltam, hogy nem lesz rövid beszélgetés – válaszolt hasonló hangerővel.

Délután már mind feketében ültünk az asztalnál és vacsoráztunk. A temetés szörnyű volt. Még Jeremy is elsírta magát. Aztán, mikor befejeztük az étkezést, félrehívtam anyáékat.
- Nem szeretnék erőszakoskodni – kezdtem a mondandóm, mire már aggódva néztek össze – de azon gondolkodtam, hogy van-e esély arra, hogy Jesse velem jöhet pár versenyre. Nagyon nincs jól – magyaráztam lehajtott fejjel.
- Ez egy egészen jó ötlet – mondta anya, mire meglepetten felnéztem.
- Tényleg? – pillantott rá apa.
- Gondolj bele: nem csak Jen vigyázni rá, hanem Lewis is, ráadásul legalább kicsit együtt lennének. Nagyon jót tenne neki – foglalt állást mellettem anya, ami egy ritka dolognak minősült nálunk.
- Mikor is kezded újra a munkát? – pillantott rám apa.
- Jövőre – mondtam.
- Megbeszéljük az iskolával – sóhajtott nagyot.
- Tényleg? – hallottam magam mögül a húgom hangját, majd a következő pillanatban már egy hatalmas, kiscsaládos ölelésben találtam magam.

Nem lett a legjobb, tudom, de legalább van :D

All the love, Ch