When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

35.

  Hockenheim 

 Ezek a szombatok... mindig ilyenkor kezdek el gondolkodni az életemen, és néha ebből egy kisebb depresszióm is lesz. De nem most. Mert ezen a szombaton nem azon görcsöltem, hogy mikor hova kell mennem, mit kell csinálnom, mondanom, vagy azon, hogy ki mit gondol rólam, a Ferrariről és egyebekről. Mert ezen a szombaton Lewis egyből egy reggeli csókkal ébresztett. Az első dolog, amit reggel láttam, azok a gyönyörű szemei voltak. Ezek után mégis ki akarna pillanatnyi problémákon agyalni?

- Lehet egy kérésem? – kérdeztem Lewistól, mikor már a fürdőben készülődtünk.
- Persze, a két szép szemedért bármit – mondta, majd nyomott egy csókot a számra.
- Győzd le a hernyót az időmérőn.
- Hát, ez inkább a beállításokon fog múlni, de azért megpróbálom.
- Köszi.
- Mit szólnál hozzá, ha befonnám a hajad? – kérdezte. Kissé kigúvadtak a szemeim és egy apró hőhullám miatt kirázott a hideg. Ugyanis Lew nem várta meg a válaszomat, hanem vígan elkezdett ügyeskedni a hajammal.
- Ha csomót kötsz a hajamra, én is a micsodádra – figyelmeztettem, mire az Ő arcára ült ki az ijedtség. Innentől valahogy jóval elővigyázatosabban fonta tovább a hajam.
- Nem húzom a hajad? – kérdezte, majd egy pillanatra a tükörbe pillantott, így találkozott a tekintetünk.
- Nem – válaszoltam.
- Pedig szerintem de.
- Azt látjuk, amitől a legjobban félünk, mondta egyszer egy bölcs ember – mondtam.
- Ki volt az a bölcs?
- Nem tudom, tumblr-ön találtam az idézetet.

Végül a hajazás miatt kicsit késve érkeztünk meg a pályára, valahol a GP2-es időmérő felénél. Nekem bárki mondhat bármit, ha Pierre Gasly jövőre nem kap ülést valahol a tényleges F1-ben, én egy hónapig átváltok süket-némába. Kivéve, ha cserébe Ocon lehet teljes jogú pilóta. A lényeg, hogy a mezőny már éhezik egy cuki, fiatal, francia pilótára. Meg a bagettre. A Mercedes bokszában kihelyezett székek egyikén ücsörögtem, míg Lewis a mérnökével tárgyalt. Szerencsémre nem igazán nyújtották hosszúra a beszélgetést, csak az kerékcserék és bokszlátogatások voltak a téma. Erről pedig tényleg nem lehet eget rengetően sokat diskurálni. Aki nem hiszi el, az próbálja meg.

Igazából volt egy laza edzésünk, aztán elkezdődött az általános hajtás az időmérőre. Mikor már enyhén szólva haszontalannak éreztem magam, elindultam a motor home-ba, hogy itt töltsem le az ebédszünetem. Nem mintha rendes dolgozó lennék, a legnagyobb dolog, amit eddig csináltam az volt, hogy felvittem a kocsi oldalára azt a festéket, ami jelzi a szél mozgását és aerodinamikai adatokat lehet kicsikarni a kopásából. Ezt pedig még úgy tíz évesen tettem. Vicces belegondolni, hogy akkor volt az eddigi csúcspontja a nem létező karrieremnek.

A kvalifikáció nem sikerült a lehető legjobban. Lewis „csak" második lett, de ez tényleg szerencsén múlott, szóval inkább mindenki csendben elfogadta a tényt, hogy hernyó indul az első rajtkockából. Majd a rajtnál...

Vasárnap, a futam előtt kevéssel Lewis és a mérnöke elvonultak egy privát szobába, én pedig úgy döntöttem, hogy meglepem őt, és hozok neki habos kávét. Úgyis nyavalygott, hogy régen ivott rendes koffeint. Két pohárral a kezemben tértem vissza, és megcéloztam a helyet, ahova láttam őket bemenni. Az ajtó résnyire nyitva állt.
- Akkor teljesen fölöslegesen játszod az agyad. A Ferrari lassan szétesik, és rossz csapathoz nem kell protekció – hallottam a mérnök, Gerard hangját. Kissé meglepett a téma, és bár tényleg, nagyon nem akartam hallgatózni, egyszerűen nem tudtam mozdulni semerre. És akkor megint elfogott az a baljós érzés.
- Csak játszottam. Igaz, hogy csak eszköz volt, de Jeni már sokkal több nekem.
- Nem tesz jót neked. Az emberek a régi Lewist akarják, akiről folyton lehetett beszélni.
- Lehet, hogy tényleg csak túlságosan beleéltem magam ebbe – mondta Lewis.
- Emlékszel még az eredeti tervre? Összejössz a lánnyal, bevágódsz az apukánál, bebiztosítod magad, ha kész, akkor szépen, csendben szakítotok – magyarázta Gerard. És akkor megtört bennem valami, amiről azt hittem, hogy törésálló burokban van. Nem volt erőm, vagy kedvem kiabálni. Úgy sem lett volna semmi értelme. Úgy sem érdekelné. Nagyon szerettem volna sírva elfutni, de ebből csak a sírás sikerült. Csak álltam ott, a nyitódó ajtó előtt, csendben, és összetörve. Lewis lépett ki előbb a szobából, majd amint meglátott kiszaladt a száján egy nem túl szép káromkodás. Némán átnyújtottam neki a kávéját, aztán erőt vettem magamon és elsétáltam.
- Jeni, várj, beszéljük meg – kérlelt folyamatosan, mígnem a boksz kijáratához nem értünk.
- Lewis, hagyj.
- Igen, Lewis, hagyd – mondta a mérnöke. – Kezdődik a futam.
- De... - kezdte volna a magyarázatot, de nem vártam meg. Lehajtott fejjel sétáltam tovább, nem törődve az ismerősökkel, akik üdvözöltek, vagy éppen a lelkemet akarták volna pátyolgatni. Egyszerűen nem volt rá szükség. Úgysem tudtak volna segíteni. Ezen senki sem tud segíteni. Felmentem a Ferraris szobámba, ahol sírva dőltem le a kanapéra. És akkor kiszakadt belőlem egy olyan hang, mint amit a haldokló állatok adnak ki. Állatnak, különösen hülye, és naiv állatnak éreztem magam. És olyan volt, mintha ezernyi kést szúrtak volna belém. Konkrét fizikai fájdalmat éreztem mindenhol. Mert egy dolog haragudni valakire, és egy másik dolog csalódni. A táskámból elővettem három nyugtatót, amik egy kicsit elcsendesítettek. Üres tekintettel figyeltem a futamot, de igazából csak a végére vártam. Lewis nyert. Még a hernyót is szívesebben láttam volna a dobogó legmagasabb fokán. Minden ismerősöm ünnepelt, nyilatkozott, vagy éppen a dobogón volt. Egyetlen név volt a telefonomban, akinek semmi oka nem volt huzamosabb ideig a pályán maradnia.
- Helló, mizu? – kérdezte Marcus, amint felvette a telefont.
- Igazad volt.
- Mivel? – kérdezősködött tovább.
- Lewisszal.
- Tíz perc múlva a parkolónál, szürke Porsche.
- Köszönöm – mondtam, majd letettem a telefont és elindultam a megbeszélt helyre.

Marcus már a kocsi mellett várt, és egyenesen a hotelhez vitt. Nem kérdezősködött, nem is igazán beszélgettünk út közben.
- El tudsz vinni messzire? – kérdeztem, mikor a hotel előtt leparkolt. Bólintott, majd már meg is nyitotta a GPS-t a telefonján. – Olaszországba. Velencébe.
- Pakolj össze, majd segítek berakni a cuccokat a csomagtartóba – mondta.
- Köszönöm.

Bementem a szobába, ahol még reggel Lewisszal bújtunk egymáshoz. Tudtam, hogy jönni fog, így aránylag gyorsan összepakoltam minden cuccom. Már a kilincsen volt a kezem, amikor szemet szúrt a kék, köves gyűrű. Lehúztam az ujjamról az ékszert, majd egy lassú, és nagyon fájó mozdulattal a komódra tettem. Levittem a bőröndöket, majd bepattantam a hátsó ülésre.
- Jeni – szólított Marcus, mikor már javában az autópályán voltunk. – Add az útleveled és aludj egyet. Rád fér.
- Köszönöm.
- Ne köszönd meg folyton. Én köszönöm, hogy engem hívtál.
- Jó éjt Marcus.
- Álmodj szépeket. 

:(

All the love, Ch