When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

54

Austin

A kórház erősen túlhűtött szobájának egyik székében ébredtem az ajtó csapódására. Jesse továbbra is békésen aludt a meglehetősen kényelmetlennek tűnő ágyon.
- Jó reggelt – suttogta Lewis, majd leült mellém és egy lágy puszit nyomott a homlokomra. – Max mindjárt feljön, csak hoz kávét, meg Jesse-nek kaját – mondta, majd megfogta a kezem.
- Te is tudtad?
- Anyukád elmondta, mielőtt elindultunk, de úgy gondolta, hogy Jesse már túl van a nehezén.
- És miért nem mondtad el? – pillantottam rá. Nem voltam dühös, sem csalódott. Igazából csak aggódtam, és nagyon álmos voltam.
- Mert megígértem a húgodnak.
- Nem fogom elmondani anyáéknak – suttogtam, majd jobban összehúztam magamon a kardigánom. – Azt mondanák, hogy haza kéne mennie, és akkor megint visszazökkenne sík depisbe.
- Akkor mit tervezel tenni? – küldött felém Lew egy kicsit csúnya pillantást.
- Beszélgetni vele. Végül is egy pszichológus is ezt teszi.
- Ki kéne menned – mondta Lew. Tekintetében hirtelen túlcsorduló aggódást fedeztem fel. – Már három napja nem voltál levegőn. És a terasz nem számít bele.
- Majd én vigyázok rá – lépett be Max. Szemei alatt sötét karikák voltak, haja kifejezetten rendezetlen volt, és úgy összességében szörnyen nézett ki. – Ti menjetek el valahova sétálni, vagy nem tudom. Én itt maradok.
- Megvárom, amíg felkel – mondtam, majd megforgattam a szemeim. Most nem az a fontos, hogy tiszta-e a tüdőmben lévő levegő, hanem az, hogy a húgom jól legyen. Még meg sem ittam az automatából való, enyhén szörnyű kávémat, Jesse már ki is nyitotta a szemeit.
- Hogy vagy? – kérdeztük azonnal, teljesen egyszerre.
- Most olyat mondok, aminek örülni fogtok – tartotta fel a mutatóujját. – Kifejezetten éhes vagyok – közölte, majd elmosolyodott. Max azonnal elé tette az előre elkészített levest és egy szendvicset, majd csillogó szemekkel nézett a húgomra. Ki tudja, még a végén kiderül, hogy ezek ketten tényleg összeillenek.
- Jenny, kimegyünk a folyosóra?
- Persze – válaszoltam halvány mosollyal az arcomon, majd a most már energiával teli húgom után mentem, ki a szobából.
- Elmondod, hogy miért? – kérdeztem, ahogy leültünk egy alacsony asztalhoz.
- Annyi szép lány van itt, és hát... - kezdte, de a szavak valahogy nem jöttek ki a száján. Persze ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy hihetetlen sebességgel evett. De tényleg, még nézni is csodálatos volt.
- És azt hitted, hogy nem vagy elég? – kérdeztem rá, felhúzott szemöldökkel.
- Olyasmi. De most már jobb. Igazából ne is tudom, hogy mi volt velem.
- Nem mondom el anyáéknak, ha nem szeretnéd – mondtam, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. – De jól leszel?
- Már most sokkal jobban vagyok – válaszolt mosolyogva, majd végigsimított a kezemen. – De ha nem mész ki legalább egy órára a kórházból, te leszel rosszul.

Fél óra sem telt el, Lewisszal már a kocsijában ültünk, és teljesen random útvonalon autókáztunk. Út közben már beszereztünk értékelhető kávét, így kicsit több életkedvvel vágtam neki az egésznek. Elbambultam a tájon, majd egyszer csak teljesen magával ragadott az álom.

Arra keltem fel, hogy a fejem a lift ajtaján koppan.
- Hupsz - suttogta, majd nyitott szemeim láttán bocsánatkérő kifejezés ült ki az arcára. – Bocsi – mondta, majd tovább sétált a hotelszoba felé.
- Lew, tudok menni – emlékeztettem.
- Tudom, de így olyan, mint azokban a romantikus filmekben, amikre azt mondod, hogy utálod őket, de tudom, hogy igazából nem utálod – magyarázta.
- És hogy megyünk be az ajtón? – kérdeztem kicsit félve.
- Megoldjuk. Ketten mindent megoldunk.

Bocsi, hogy ilyen rövidke lett, de gyorsban, szóbeli előtt írtam meg. Drukkoljatok plez <3

All the love, Ch