When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

41

Monza

Mikor reggel felébredtem, először azt hittem, hogy az egész egy álom volt. Nem szerettem volna a kezemre nézni, mert tudtam, hogy ha nem lenne ott rajta a gyűrű, egy kicsit összetörnék. Csendesen töprengtem, egészen addig, amíg Lewis fel nem ébredt. Az korai napfényben megcsillantak a fekete szemei, amint kinyitotta azokat.

- Jó reggelt, menyasszonyom – mondta kissé érdes, reggeli hangon. Szégyenlősen lepillantottam, és talán kissé el is pirulhattam, de szerencsére nem volt időm ezen gondolkodni, mert Lewis megcsókolt. Kicsit más volt, mind az összes eddigi csókunk. Most nem csak pillangók röpködtek a hasamban, hanem olyan volt, mintha az egész állatkert ott lett volna. És innen jött az ötlet...

- Lewis. El kell mennünk egyszer egy állatkertbe – jelentettem ki.

- Igen is – egyezett bele mosolyogva. – Mondjuk, ha Szingapúr előtt tennénk egy kis kitérőt?

- Az tökéletes lenne – mondtam, majd kitakaróztam, és kikászálódtam az ágyból. A fürdő felé indultam, út közben pedig felkaptam Lewis, a padlóra dobott ingjét, hogy azért mégse egy szál fehérneműben járkáljak. Megmostam az arcom és a fogam, lezuhanyoztam, majd törülközőbe csavarva magam mentem ki a fürdőből. Lewis a tegnap teljesen elfogyasztott gyertyákat selejtezte ki, ügyelve arra, hogy legalább egy megmaradjon. Ez az én kérésem volt, mert milyen szép lenne már az, hogy majd a közös otthonunkban egy polcon ott lenne az a gyertya, amit a lánykéréskor használt? Na, ugye, hogy egy zseni veszett el bennem. Kár, hogy nem a térfogatszámítás megy ilyen könnyen.

Felvettem egy fehér, garbó nyakú ujjatlant, khaki farmert, fekete magas sarkú csizmát, bomber dzsekit, és a fejemre dobtam egy szintén fekete, Almost Famous feliratú sapit. Büszkén néztem a tükörbe, majd egy dabbel is kifejeztem az örömöm. Már csak egy napot kell várnom és (Sebin és Danin kívül) mindenkinek elmondhassam ezt az egészet. Viszont az folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy Lewis mégis honnan tudta, hogy ilyen beteges szinten kezdtem el rajongani a Kpop iránt. Tény, hogy a telefonom zenelistáját elnézve nem egy nagy dolog rájönni, de ettől függetlenül nem értem.

A dologra a kocsiban derült fény, amikor bejövő hívásom volt, amit Lewis és a ki hangosító gomb segítségével tudtam fogadni. Britt olyan lelkesedés-bombát dobott rám, ami elárulta, hogy nem csak tud az eljegyzésről, már meg is rendelte a Hot Men Dance csapatát a lánybúcsúra. Amikor tinik voltunk, mindig arról álmodoztunk, hogy majd milyen férfi táncosokat hívjunk. Erről annyit, hogy nem minden változott meg.

Egy dolog azonban meggyőzött arról, hogy nem mindenkihez jutott el a lánykérés híre. Mert bizony, a Manoros irodámban egy hatalmas csokor napraforgó (?) várt, az „A mosolyod a szivárványom. A nevetésed az otthonom. Az érintésed a mennyországom" szavakkal. Eh. Az M.E monogram már nem is lepett meg. Komolyan, naprafogró? Azért ennél jobban kéne ismernie. Végül, mivel nem akartam túl dramatikus lenni, csak kidobtam a csokrot a kukába, az (egyébként cuki) üzenettel együtt, majd már indultam is dolgozni.

A nap végére szabályosan hulla fáradt voltam. Folyton elcsesződött valami nevetséges apróság, ezt folyton nekem kellett megszerelnem és hernyó folyton Lew előtt volt. Ha ettől nem kaphatok jogosan agyvérzést, akkor szerintem semmitől.

- Van kedved vezetni? – kérdezte Lewis mosolyogva, lazán a bokszutca falának dőlve. Megcsóváltam a fejem, mire aggódva elrugaszkodott az addigi helyéről, és két lépéssel elém lépett.

- Csak fáradt vagyok nyugi – mondtam neki egy halk nevetés kíséretében.

- És?

- És nem akarok feltekeredni egy fára, szóval te vezetsz – magyaráztam.

- De minden rendben? – kérdezte, továbbra is az arcomat fürkészve.

- Igen, ne aggódj, nyugi, szeretlek, menjünk, álmos vagyok – nevettem fel, mire kaptam egy csókot. Enyhén összezavarodva álltam még ott, úgy két pillanatig, majd már indultam is utána. – Ne mosolyogj ilyen elégedetten, oké?

- Csak örülök, hogy itt vagy velem, szépim – válaszolt.

Másnap reggel teljesen kipihenten keltem fel, és hatalmas mosollyal indítottam a napot, majd ördögi módon felébresztettem Lewist. Az ördögi annyit jelent, hogy addig puszilgattam az arcát, amíg vissza nem csókolt, ezzel megerősítve, hogy felébredt.

- Mondj cukit – kértem. Furcsán nézett rám, mintha egy űrlény lettem volna.

- Téged akarlak, mindenestől. Örökre. Te és én minden nap.

- Ez most tényleg cuki lett – mondtam, majd hozzábújtam a mellkasához.

- Ilyenkor olyan vagy, mint egy kis fóka – jelentette ki.

- Te meg akkor a delfin vagy és együtt csináljuk a fóka- és delfin-showt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, majd egy gyors(nak szánt) mozdulattal kikeltem az ágyból és diadalmasan bevonultam a fürdőbe. Egy gyors zuhany, mosakodás és hasonló dolgok elvégzése után hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki az ajtón egy fekete topban, bordó farmerben, fehér futócipőben és szürke pulcsiban. Lementünk reggelizni, de legnagyobb meglepetésünkre senki sem volt lent az ismerősök közül. Így végül extrém gyorsasággal kikértem a kávém, majd már indultunk is. És én vezettem.

Kéz a kézben sétáltunk a bokszutcában, amikor ananász illat csapta meg az orromat.

- Te is érzed ezt az illatot? – kérdeztem.

- Nézzük meg a Ferrarinál – vágta rá.

- Lewis, már megint miben... - kezdtem volna, ám ekkor nemes egyszerűséggel a vállára kapott, majd elszállított a piros bokszhoz. Igen, innen jött az ananász illat. Abból a retek nagy tortából, ami egy ananászt (milyen szellemes) ábrázolt és halványkék mázzal egy „végre eljegyeztétek egymást" felirat díszelgett rajta. Mögötte pedig konkrétan mindenki ott állt: pilóták, jófej dolgozók, Niki Lauda, és őszintén szólva tényleg szinte mindenki.

- Az idézet Kimitől származik – mondta a szokásosnál is nagyobb mosollyal Daniel. Az én hülyéim.

A verseny kissé sem eredményes vége sem tudta beárnyékolni a reggelt. Mondanom sem kell, hogy szét Snapchateltem és fényképeztem mindent. Szerinte felrobbantottam az internetet.

Tudom, hogy rettenetesen sokat késtem, de gyerekek, ha tudnátok, hogy mennyire ki voltam akadva, húúúúúúúú

All the love, Ch