When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

32.

Mogyoród

Szombaton jó korán értünk, mert Lewis sok időt szeretett volna a vörös szőnyegen tölteni, én meg hallottam, hogy sok pokemon van a pálya körül, szóval közös meggyezés alapján már hatkor álmosan pislogtunk egymásra.
- Motorral is mehetnénk – jegyezte meg, annak ellenére, hogy még az ágyban fetrengtünk.
- Ha holnap kocsival megyünk és én vezethetek.
- Viszont Barbi bejelentkezett holnapra.
- Ugye most nem azt mondod, hogy Rexi holnap ott fog illegni, billegni és én nem téphetem meg? – kérdeztem enyhén vörös és idegesen kidüllesztett szemekkel.
- Arról szó sem volt, hogy nem tépheted meg – válaszolta, amin jót nevettünk. Elindultam a fürdőbe, azzal a céllal, hogy megmossam a fogam, arcom, hajam de persze nálunk ez sem megy túl normálisan. Amikor felhajoltam a csapból Lewis mögöttem állt, hátulról átölelt, majd felemelt, mindezt a úgy, hogy közben csikizett. Válaszul leköptem fogkrém és nyál keverékével. Érdekes módon hirtelen abbahagyta a gyilkolásom, és inkább lemosta az arcát beterítő köpetet.
- Még mindig imádsz? – kérdeztem kislányosan ártatlan mosollyal. Átkarolta a derekam, majd magához húzott.
- Mindennél jobban – jelentette ki. Nyomott egy puszit a homlokomra, az orrom hegyére, majd a számra.
- Én is imádlak téged – mondtam, majd egy ugrás kíséretében megpusziltam. Mert igen, még mindig tíz centivel magasabb nálam. Hesteg törpe lájf. Szép magyarosan, ugyebár.

- Bumm – jelentettem ki, mikor felöltözve (Pokemon is my cardio feliratú felső, farmar sort, pink bomber dzseki, Vans, fekete sapi, napszemcsi és a pokemon go-hoz elmaradhatatlan pokemonos táskám) kirobbantam a fürdőből. Amúgy tök fölöslegesen bújok el átöltözésekhez, elvégre már nem igen van új „látnivaló" Lew számára rajtam, és Ő is teljesen lazán tud előttem ádámkosztümben járkálni, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy egy szál csöcsben sétafikáljak.
- Ma is szörnyen gyönyörű vagy – közölte, majd megcsókolt.
- Lewis – szóltam utána, ugyanis Ő már elindult reggelizni. – Rúzsos lettél – mondtam nevetve, majd néztem, ahogy kétségbeesetten próbálja megtalálni azt a bizonyos lila (ha smink, legyen színes) pontot a száján, majd, mikor még mindig úgy nézett ki, mint aki szedret evett, én pedig éhes lettem, leszedtem neki én.
- Egyébként van egy meglepim – jelentette ki győztes mosollyal. Pontosan tudja, hogy ha valami meglepetésnek van beharangozva, én örülök neki, akármi is legyen az.
- Mi az? – kérdeztem csillogó szemekkel.
- Majd reggeli után meglátod – közölte.
- Fáradt vagyok – mondtam. Lewis nagyot sóhajtott, majd engedte, hogy felugorjak a hátára. Így sikerült lefuvaroznia az étkezőbe, ahol mi voltunk az elsők, de így legalább jó meleg és friss kávét kaptunk, amit végül csak elvitelesre kértünk ki. Kéz a kézben sétáltunk, mindketten a kávénkat iszogatva, a motor felé. Még mindig nem szerettem meg kifejezetten ezt az egész száguldozósdit, de nincs mit tenni, Lewis imádja. A motorhoz érve Lewis hatalmas mosollyal az arcán nyomta a kezembe a sisakot, amit már majdnem felvettem, amikor észrevettem, hogy más a festése. A saját f1-es sisakjára hasonlított apróbb különbségekkel, mint például a HAM felirat helyett Mrs. HAM foglalt helyet rajta.
- Tetszik? – kérdezte Lew. Mivel még mindig nem igazán tudtam volna válaszolni, csak a nyakába borultam. Ezt szerintem igennek vette, mert, miután kiölelgettük magunkat, felpattant a motorra, én pedig új sisakomban szorosan mögé. Lehet, hogy csak a meglepetésem miatt, de most már kicsit sem forgott a gyomrom, sőt már-már élveztem, de ezt semmi pénzért el nem mondanám neki. Még a végén kitalálná, hogy megtanít engem is motorozni. Az kéne még. Így sincs egy nyugodtnak mondható életem, de azért biztonságosnak még az. Úgy nagy vonalakban, legalábbis.

Mikor végre megérkeztünk a pályára, Lewis ment a vörös szőnyegre, én pedig a környéken kerestem a pokemonokat. Pont, mikor begyűjtöttem egy Jigglypuffot, csörrent a telefonom.
- Kölyök, mindjárt kezdődik az edzés, és senki sem tudja, hol vagy – szólt bele a telefonba Kimi.
- Ó, csak egy kicsit... elmászkáltam. Indulok vissza.
Persze másik útvonalon mentem, hogy minden ott lévő cukiságot össze tudjak szedni. Sikerült kezdés után úgy tíz perccel beesnem. Pár szempár rám szegeződött, mire felmutattam az alkalmazás ikonját a telefonomon. Válaszul csak mindent értő pillantásokat kaptam. Igen, az egy dolog, hogy elvileg pár év és én is itt fogok dolgozni, de mivel még nem tartunk ott, ezért senki sem cseszhet le. Hahaha. Pech, de ez az edzés eseménytelenre sikeredett. Aztán pedig... tulajdonképpen leszakadt az ég. Nem tudom, melyik istenség húzta le a klotyót, de az biztos, hogy jó sokáig tartogatta a pisi-misit.

Ennek eredményeképpen durván eseménydús időmérőnk volt, arról, amit Marcus barátunk lenyomott, pedig nem is beszélnék egy darabig, mert mindent a saját idejében. Szóval kis csúszással ugyan, de kezdetét vette a Q1. Szépen mentek a körök, na, de akkor Ericson kicsúszott. Szó sincsen nagyobb balesetről, csak a Sauber egy kicsit összecsókolózott a gumifallal és a hirdető táblával. Pár perccel ez után kaptam meg az üzenetet, hogy hívnak az orvosiba. Picikét meg voltam lepődve, de gondoltam, hogy majd csak Lewis felől kérdeznek. Aha, hitvány remények. Marcus széles vigyorral ücsörgött az apró orvosi házikóban, megérkezésemre pedig csak jobban bazsalygott.
- Én kértem, hogy gyere – szólt, mire szerintem a világ legkínosabb sóhaja csúszott ki belőlem.
- Miért?
- Mert szeretném, ha itt lennél.
- Miért? – kérdeztem ismét.
- Mert élvezem a társaságod.
- Csak úgy, mint a szerelmem, aki éppen nem tud majd koncentrálni a vezetésre a kis magánakciód miatt – vágtam rá.
- Csak öt percig maradj itt, és utána egész hétvégén hozzád sem szólok – mondta, feltett kezekkel. Lassan bólintottam, majd a lehető legmesszebb tőle helyet foglaltam.
- És miért pont engem találtál meg?
- Mert Silverstone óta csak rád gondolok.
- És azon agyaltál már, hogy mondjuk nem vagyok szabad? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Lewis? – kérdezett vissza, mire bólintottam. – Vele vigyázz, nem mondom, hogy nem szeret, de... nem hinném, hogy tudja a kedvenc színed.
- Te sem tudod a kedvenc színem.
- Mert úgy harmadjára beszélgetünk. És biztos, hogy valamilyen sötétebb piros – jelentette ki magabiztosan.
- Bordó – mondtam, majd – mivel letelt az öt perc – én lendületesen felálltam és visszasétáltam egyenesen a Mercedes bokszába.

Lewis „csak" a második rajtkockát szerezte meg, de ennél volt egy-két nagyobb problémám is. Például: Rexivel egyszerűen nem lehet elkerülni a találkozást, a spanyol nyelvvizsgára még három tételt kéne átnéznem, ami az időbeosztásom miatt teljesen lehetetlen, valamint picit aggasztott az a kettő, egybefüggő félmondat, amit tegnap Marcustól hallottam.

De, mint tudjuk, új nap, új lehetőség arra, hogy megtépd azt a hülye r*bancot, így nagyon boldogan keltem. Sikerült nőisen felöltöznöm egy világoskék ruha, magas sarkú, púderpink bőrdzseki és néhány kiegészítő képében, amit Lewis egy hosszú csókkal díjazott. Még, ha esetleg, valami hatalmas csoda folytán is hinnék Marcusnak – ami persze nem így van – akkor is szeretem Lewist. Eddig is keringtek idegesítő pletykák és ez után is fognak. Valószínűleg Marcus pedig csak szét akar szedni minket. De rossz lánnyal húzott ujjat: nagyon sok amerikai filmet láttam ahhoz, hogy így bedőljek neki, meg a kék szemeinek.

Lewis betartotta az ígéretét, így én vezethettem a pályáig. Minekután korán voltunk, én meg ritkán keveredek volán mögé, direkt egy hosszabb úton mentem. Vezetés közben pedig Lewis kérdezte ki tőlem a nehezebb betűzésű olasz szakszavakat. Odaérkezve együtt vonultunk végig a vörös szőnyegen. Ez egy kicsit sem azért történt, hogy tudtára adjam Rexinek, hogy igazán feladhatná a próbálkozást. Szó sincs semmi ilyesmiről. (Azért remélem, mindenki érzi a szarkazmust).

A bokszban ücsörögtünk Lewisszal, málnát eszegetve. Vagy, hát, őszintén szólva egymás szájába dobáltuk az apró gyümölcsöt. És akkor éreztem a zavart az erőben. Ez csak annyit jelenthetett, hogy Rexi megjelent. Jedi képességem most sem hagyott csendben, ugyanis hamarosan magas sarkú cipők kopogása közelített felénk. Óriási „most menj a fenébe, amíg engedlek" mosollyal pillantottam fel Rexire, aki kicsippantotta magát rendesen. Kár, hogy a ruhájából kivillantak a bot vastagságú és formájú lábai. Ez egy pöppet elrontotta az összképet. Persze leült hozzánk csicseregni, azzal a rémes akcentusával. Nem azért, de némely fan sokkal tisztábban, választékosabb és szebben beszéli az angolt, mint ő, ráadásul állítólag magyarul is vannak furcsa megnyilvánulásai.

Lewis addig nem hagyott egyedül vele, amíg csak lehetett, én pedig addig álltam Lewis nyakán, amíg csak lehetett. Majd, mikor elment, Rexi balra, én jobbra. Olyan fintorral néztünk egymásra, hogy néhányan már elnevették magukat, majd én vágtam egy „ha, Ő az enyém" fejet és inkább a kivetítőkre szegeztem a tekintetem. A drága Rexi folyton olyanokat kérdezgetett, hogy a sárga az milyen gumi, meg, hogy miért rohannak ennyire a kerékcserével, így persze mindenki kisodródott a környezetéből. Amikor Lewis áthajtott a célvonalon és fellendült a kockás zászló, akkor sem igazán értette a helyzetet szegény, mert ahelyett, hogy tapsolt volna (vagy az én helyzetemben, boldogan ugrálva ölelgettem mindenkit), csak összezavarodottan mosolygott. És most, nagyon, de nagyon sikerült lemaradnia. Mert nem csak, hogy „vesztett", de konkrétan én a helyében nem is jönnék legközelebb futamra.

All the love, Ch