When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

43

Singapore

Péntek reggel sikerült egy hatalmas mosollyal az arcomon ébrednem. Lewis még békésen horkolt mellettem, szinte szinkronban a két franciabulldoggal, akik az ágy tövében aludtak. Nem akartam senkit sem felébreszteni, hiszen még több, mint fél óra alvásidő maradt az ébresztő megszólalásáig, tehát elmerültem a gondolataimban, amik az összeköltözés körül mozogtak nagy részben. A legjobb az lenne, ha valahova a keleti partra költöznénk, már csak a suli miatt is, de valamiért jobban húz a szívem Anglia felé. Mondjuk London külvárosában. Tökéletesen megterveztem álmaim házát, amikor bevillant, hogy Lewisszal meg szóba sem keveredett a téma. Sőt, lehet, hogy nem is szeretne hivatalosan is összeköltözni. Mert lássuk be, elég kibírhatatlan vagyok néha.
- Jó reggelt, Szépim – hallottam Lewis reggeli, mély és kicsit rekedtes hangját magam mellől.
- Szia – fordulta felé, majd nyomtam a szájára egy napindító csókot. Perceken át néztünk egymás szemébe szótlanul. Imádom azt, hogy ilyen hatalmas, fekete szemei vannak.
- Fel kéne kelni – gondolkodott hangosan, majd már a gondolatra szomorú fintor ült ki az arcára. – Nem akarok felkelni – mondta gyerekesen.
- Hajaj, ez nem helyes hozzáállás – figyelmeztettem, mire elnevette magát. Nem lenne túl jó színész, ha csak eddig tud a szerepében maradni, az biztos. Kikászálódtam az ágyból, majd miután mind Coco, mind Roscoe kiörülte magát, elfoglaltam a fürdőszobát. Később Lewis is csatlakozott hozzám és együtt készülődtünk.
- Tudod, hogy min gondolkodtam? – kérdeztem, miközben épp a hajamat fontam be.
- Igazából ötletem sincsen – válaszolta. Tehát lehet, hogy tényleg még csak nem is gondolkodott a dolgon.
- Szerinted lehetne-e arról szó, hogy a téli szünetben... - kezdtem, de akkor megszólalt a telefonja.
- Bocsi – mondta, majd kiment a fürdőből és felvette. Hát, akkor estig halasztva a téma. – Figyelj, lehet, hogy van egy pici baj – jött vissza. Enyhén ijedten néztem rá, egyből a legrosszabbra gondoltam. – A szállodában nincs kávé.
Ez egyszerre okozott megkönnyebbülést, és hatalmas csalódást.
- Akkor út közben kell beugrani valahova.
- Akarsz majd vezetni? – kérdezte, miközben mögém lopózott és átölelte a derekamat.
- Igen – lelkesedtem be kissé.

Laza fél óra múlva egy bordó, kötött pulcsiban, bőrbetétes nadrágban, csizmában és bőrdzsekiben üldögéltem a reggelinél Lew, Dani és Max társaságában és hatalmas igyekezettel próbáltam lenyomni az utolsó csokis crossiantot.
- Fura, hogy nem kell átállni az itteni időre – jelentette ki Daniel a szokásos mosolyával.
- Ja, tiszta rossz lesz, éjjel szemüvegben kell dolgoznom, mert a kontaklencsével szörnyű létezni napfényben – panaszkodtam.
- Te szemüveges vagy? – döbbent le rendesen a holland.
- Persze, úgy nézek ki vele, mint egy rossz menyét.
- Dehogy, tök jól nézel ki – dicsért meg Daniel.
- Csak még okosabbnak és érettebbnek tűnsz – szállt be a játékba Lewis is.
- Mutasd meg – könyörgött Max.
- Biztosan nem – zártam le a beszélgetést, majd Lewisszal elindultunk. Útba ejtettünk egy kávézót is (most kivételesen nem helyezek el termékmegjelenítést). Innen pedig kettő pumpkin spice latte társaságában folytattuk az utunkat a pályára, ami a dugó miatt a tervezettnél picit hosszabbra nyúlt.

A pályára érkezve elbúcsúztam Lewistól, majd már mentem is a Manorhoz. A legtöbben el voltak foglalva, a dolgokkal, ám eljutott hozzám, hogy a főnök az irodában vár rám. Én nem tudom, hogy ki hogyan áll a fontos tárgyalásokkal, de engem konkrétan a hideg ráz. Kezeimet tördelve mentem az iroda irányába, majd mikor odaértem, bekopogtattam.
- Jó napot kívánok – köszöntöttem John Booth-ot.
- Helló, ülj csak le – mosolygott rám. Engedelmesen helyet foglaltam a fehér bőrfotelben, majd vártam, hogy közölje, miért hívott ide. – Nem kell aggódnod, nem rossz hírt akarok közölni – indította a mondandóját. Kissé megkönnyebbültem, de az a bizonyosan hatalmas kő még nem esett le teljesen a szívemről. – Először is az irodádban van az egyenruha, ha nem jó a méret, vagy bármi baj van vele, csak szólj és már cselekszünk is. Másodszor pedig a jövő évről lenne szó.
Ezt a mondatát nem igazán értettem. Bármennyire is próbáltam nem kimutatni a zavaromat, enyhén értetlen fejet vághattam, ugyanis John egy apró mosollyal az arcán folytatta a beszédét.
- Tudom, hogy a diplomához az év végéig elvégzett munka is elég, és egyáltalán nem erőszak, de nagyon örülnénk, ha jövőre is maradnál a csapatnál – mondta, mire sajnos szó szerint leesett az állam.
- Hát én nagyon szépen köszönöm, és, jaj de jó, hát igen – adtam ki magamból minden örömömet egy kissé sem értelmes mondatban.
- Tehát maradsz?
- Igen persze természetesen – hadartam, majd örömömben megöleltem a főnököm, aki ezen felnevetett.

Ugrándozva suhantam át az egy emelettel lentebb lévő irodámba, ahol azon nyomban fel is öltöttem magamra az egyenruhám. Nem mondom, hogy úgy nézek ki benne, mint egy szupermodell, de ettől függetlenül már most olyan érzelmi kötődést érzek iránta, ami szinte felfoghatatlan. Boldog mosollyal az arcomon mentem le a garázsba, és kezdtem el felkészíteni Estebant akit saját szavait idézve „megtölt energiával az én pozitivitásom". Nem kellett túl sokat szerelni az autón egész edzés alatt, senki sem igényelte a segítségem, így inkább a tévé képernyőjét néztem. Mindenki meglepetésére Max lett az első, őt követte Daniel, utána Sebastian, és „végül" a két Mercedes. Mint Mercedes erőforrással dolgozó csapattag (és hisztis menyasszony, köhöm köhöm) ez azért nem tetszett túlságosan, de csendben elfogadtam a tényt, és mentem ebédelni, ezúttal Sebi társaságában. Nevetve hallgattam azt, ahogy végig a kék zászlók miatt stresszelte magát. Néha olyan tud lenni, mint egy kicsi és durcás gyerek, ilyenkor pedig ahelyett, hogy megfegyelmezném, inkább csak mosolygok rajta. Tény, hogy meg akartam kérdezni a véleményét arról, hogy mégis milyen formában kérdezzek rá Lewisnál az összeköltözésre, de végül is mindegy, még egy egész hétvége van előttünk.

A második szabadedzés már sötétben telt. Kelletlenül vettem fel a szemüvegem, de amennyi adatot kellett elemezni, és amennyi embernek kellett segíteni, a szabad edzés végére meg is feledkeztem a tényről, hogy még mindig rajtam van a szemüvegem.
- Szépim, nem felejtettél el valamit? – kérdezte Lewis, miközben a kocsihoz mentünk.
- Mit?
- Esetleg mondjuk megölelgetni? – fonta össze a kezeit maga előtt. Felnevettem, majd egy apró nekifutás után ráugrottam, Ő pedig szerencsésen elkapott és egészen a kocsiig cipelt engem. Visszafelé is én vezettem, és úgy határoztam, hogy megkérdezem őt újra.
- Szóval reggel azon gondolkodtam, hogy mennyire áll távol az a valóságtól, hogy még március előtt összeköltözzünk – meséltem neki. Mikor már két perce nem jött válasz, fél pillanatra oldalra néztem. Aha, Lewis már csendesen aludt. Remek.

ÚRISTEN, MEKKORA VOLT EZ A KIHAGYÁS. JESSZUS. MÁR FIZIKAI FÁJDALMAT ÉREZTEM. HOGY NEM VOLT IDŐM RÁTOK ÉS ROWIS-RA. (HEHE SHIPPELTEM ŐKET BIOSZON) 

All the love, Ch