II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

01.

Párizsról mindenkinek a szerelem jut eszébe, a divatáruházak és a fények, melyek évről évre vissza csalogatták a turistákat, s az ott élőket sem hagyták nyugodni. Én személy szerint imádtam ott élni, sétálni az utcákon, a parkokban figyelni az embereket, hallgatni a város zaját és csak gondolataimba merülve élvezni a szabad levegőt. Ez volt Párizs, az én Párizsom!

Forksról viszont semmi ilyen nem jutott eszembe, ha egyetlen szót mondhatnék csak rá akkor az biztosan az üvegház lenne. Egy hatalmas, szürke felhőkkel beborított üvegház, párás, eső illatú levegővel, hatalmasra nőtt, várfalként emelkedő erdőkkel és rengeteg mohával. Még a fák törzsén is az volt, az egész zöld volt és komor, az eső hol esett, hol nem. Szinte percenként változott, s a téli hideg egyre jobban hatolt át a vékony kabáton, amit magamra vettem még a repülőtéren.

A taxi rádiójából halkan szólt a zene, amit majdhogynem teljesen elnyomott az öreg tragacs motorja, s a saras út latyakos hangja. A kocsiban bagószag terjengett, ami nem nagyon zavarta a sofőrt tekintve, hogy Forks felé legalább egy dobozzal elszívott, de legalább az ablakot lehúzta. Még a hideg levegő is jobb volt, mint az a tömény cigi szag, ami körbe vette a negyvenes éveiben járó, őszülő, pocakos férfit.

- Köszönöm – mormoltam kifizetve a fuvart, mikor végre megállt egy apró családi ház előtt. A tornácon kissé elhanyagolt virágok pihentek, az ablakok függönyét lágyan hintáztatta az olykor feltámadó szél, s ha az ember nagyon figyelt még hallani vélte az eső cseppek ritmustalan kopogását a faléceken.

A tornác lépcsőjéig köves, saras ösvény vezetett, ahova aztán felérkezve bekopogtam az ajtón és igyekeztem lenyelni idegességem. A gyomrom görcsben volt már napok óta, gondolataim folyton azon jártak, hogy megállom-e a helyem itt, hogy Lorelai nénikém mennyit változhatott a négy év alatt, hiszen tizenegy éves korom óta semmit nem hallottam róla. Vagyis csak alig-alig.

- Megyek! – hallottam boldog hangját, s az ajtó alig pár pillanat múlva ki is nyílt mögötte egy alacsony, mosolygós nővel. Karamell színű haja csak pár árnyalatnyival volt sötétebb az enyémnél, zöld szemei boldogan csillogtak, mikor észrevett és mielőtt bármit is mondhattam volna már szorosan meg is ölelt, amit bár kissé ügyetlenül, de viszonoztam.

- Jó újra látni, Lorelai – mormoltam. Valóban hiányzott, régen nagyon jó kapcsolatban voltunk, mondhatni ő volt a legjobb barátnőm, de anyám balesete után minden megváltozott a családban.

Édesanyám autóbalesetben halt meg, pontosan négy éve, mikor tizenegy éves voltam. Nem tudott úrrá lenni a csúszós úton és a hatalmas teherautó végzetesnek bizonyult.

Az elkövetkezendő időkben apu magának való lett, néha még engem is elzárt magától, s hosszú hónapokba tellett, hogy vissza hozzam az életbe, ahol aztán még sokkal aggódóbb lett és féltőbb, nehéz volt mellette élnem, de megérte, hiszen imádtam őt.

Nénikém elköltözött ide Forksba, úgy tűnt túl sok emlék pihent meg Párizs utcáin, ahhoz, hogy tovább éljen ott nővére nélkül, s nagyszüleim sem voltak képesek soha többé olyanok lenni, mint régen. Minden megváltozott.

- Mennyit nőttél... – hüledezett elképedve. – Kész nő lettél, pedig nem is olyan rég hagytam ott Párizst...

- Négy év, Lorelai, az mégiscsak négy év – feleltem, mire halványan, bűntudatosan elmosolyodott és bólintott.

- Gyere, megmutatom a szobád – invitált be az apró házba. Az almazöld falakon képek díszelegtek, a konyhából süti illat szállt és az egész olyan világos volt, kizárta Forks komor hidegségét. – Hogy utaztál? Nem vagy fáradt vagy éhes? Eddig milyen Forks? – kérdezte megállás nélkül, egyszerűen mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyik kérdése is fontosabb...