II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

14.

A meghitt pillanatot végül Diego elégedetlen vakkantása törte meg, mikor látta, hogy őt kihagyjuk a jóból. Apu pár pillanatig értetlenül nézett körbe, majd gyerekes csillogás villant a szemeiben, ahogy meg pillantotta az apró kutyust, aki úgy tűnt egyből szívébe fogadta a férfit és élvezettel hagyta, hogy most őt babusgassák.

- Erről nem mesélt nekem senki – mosolyogta. Arca kivirult, sokkal jobban érezte magát most, hogy kibékültünk, s ez a tudat engem is nyugalommal árasztott el. Nem szerettem senkire sem haragudni, főleg nem apura.

- Szülinapomra kaptam Paultól – csúszott ki a számon, mire kérdőn rám pillantott ölében a lelkes husky kutyussal, aki türelmetlenül mocorogni kezdett, mikor a simogató kezek pár pillanatra leálltak.

- Erről sem mesélt nekem senki – felelte végül, kissé bizonytalanul. A fiú nevének hallatára veszélyezve érezte magát, képzelem mi játszódhatott le a gondolataiba... mint minden apának, mikor felvetődik ama veszély, hogy a kislányának barátja lesz vagy már van.

- Hát nem volt alkalmam – motyogtam végül, mire csak bólintott és a zsebében kotorászva elővett egy apró ékszerdobozt.

- Ezt én hoztam neked, csak ki is ment a fejemből – nyújtotta át az apró, bordó bársonydobozt. – Régen anyádé volt, úgy gondolom, hogy itt az alkalom, hogy oda adjam, úgyis mindig azt mondogatta, hogy ez egyszer a tiéd lesz... tetszett neki az ötlet a filmekből ezekről a generációról generációra szálló dolgokról... – vágott egy apró fintort, mire halkan felnevettem és kinyitva a dobozt feltárult előttem az ezüst nyaklánc, mely még élénken élt az emlékeimben. Mindig hordta, akkor kapta a nagypapától, mikor feleségül ment apuhoz. A láncon egy virágot formáló medál volt, mire akaratlanul is felnevettem. Felvillant előttem a margaréta, amit Paul adott nekem nem is olyan rég.

- Anyu imádta a virágokat.. – motyogtam óvatosan végig simítva ujjammal a medálon.

- Annyi virágot vettem neki... biztosan megtelne vele az egész lakás – kacagta, mire én is felnevettem és hagytam, hogy a nyakamba csatolja. – Olyan vagy mint anyád, gondolom a teraszon lévő virágok a te érdemeid – mosolyogta mindentudóan.

- Hát hogyne! - húztam ki magam büszkén. Igenis örültem, hogy a virágaim még épségben voltak, főleg mert túl élték az itteni viharok erőszakosságát is.

- Igazán szépek – mosolyogta, mire vidáman viszonoztam gesztusát és ujjaimat szórakozottan túrtam bele Diego puha bundájába. Látszólag nagyon élvezte a figyelmet, amihez nagyon is ragaszkodott.

- És ki is ez a Paul? – kérdezte kíváncsian, nem elítélően, inkább csak aggódva.

- Egy... – kezdtem bele, aztán egyből ki is javítottam magam. – Vagyis a barátom – motyogtam.

- Mióta vagytok együtt? – kérdezte teljesen nyugodtan. Nem tudtam, hogy ez csak álca vagy tényleg ilyen megértő ezzel a dologgal kapcsolatban.

- Egy hete – saccoltam, olyannyira összefolytak utóbbi időben a napok, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Képtelen lettem volna napra pontosan megmondani, hogy mi mikor történt.

- Szóval akkor ti még nem...? – kérdezte, rosszabbul érezte magát a kérdés miatt, mint én, de éreztem, ahogy vérem az arcomba tódul. Apuval már évek óta túl voltunk az ilyen felvilágosító beszélgetéseken, de úgy tűnt kötelességének tartja, hogy még egyet gyorsan lerendezzünk.

- Nem! – vágtam rá azonnal, mire mintha megnyugodott volna, nem akarta tovább feszegetni ezen pontját a témának.

- Hány éves? – kérdezte, remélve, hogy ezzel normálisabb téma felé terelheti a beszélgetésünket.