II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

10.

Egy idő után sosem szerettem a szülinapomat, vagyis inkább hidegen hagyott, nem volt az a várakozó izgalom, hogy mit kapok a szüleimtől és milyen marcipán lesz a tortámon. Nem érdekelt, hiszen bármit kértem aputól előbb-utóbb úgyis megkaptam mindenféle ünnep nélkül, a szülinapom csak arra volt jó, hogy folyton kellemetlenül éreztem magam. Folyton elpirultam és zavarban voltam, nem tudtam miként kezelni, ha valakitől ajándékot kaptam. Ráadásul a bolti torta fel sem ért anyu által sütött tortákhoz, amiket mindig olyan precíz gondoskodással díszített fel, hogy a lehető legtökéletesebb legyen erre az alkalomra.

Párizsban ezeken a napokon anyu halála után délelőtt apuval elmentünk sétálni, beültünk egy fagyizóba, beszélgettünk és egyszerűen élveztük, hogy van időnk egymásra. Ezzel szemben nagymamám folyton parikat rendezett, ahova mindenkit elhívott, néha még olyanokat is akiket talán életemben nem láttam, de nagymamám fontos barátai voltak... Itt jött a kellemetlen rész, begöndörített haj, csinos, kényelmetlen ruha és felesleges, semmit mondó beszélgetések mondhatni idegenekkel.

Persze itt nem kellett félnem ettől, reméltem, hogy Lorelai nem akar semmit sem tervezni, hiszen tudta jól, hogy mennyire utálom a családi összejöveteleket, ráadásul a családom pillanatnyilag egy másik kontinensen tartózkodott, csak nem olyan elvetemültek, hogy ide utazzanak ez miatt...

Tekintetem újra az órára siklott, mikor tíz is elmúlt és Paul még csak nem is hívott, hiszen a reggel természetesen újra nélküle ért. Kezdtem attól tartani, hogy az egészet csak álmodtam vagy megbánta és többé még csak látni sem fogom... Két perc alatt annyira túl dramatizáltam a dolgot, hogy a gyomrom görcsbe ugrott és a sírás kerülgetett. Le kellene állnom ezekkel a hülyeségekkel, csak nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy ez megtörténjen velem. Ha pedig megbánta akkor mondja meg, nem fogok idióta tinédzser módjára hisztizni, hogy mekkora egy görény.

Mikor halk kopogás zavarta meg gondolatmenetem a szívem nagyot zökkent és a gyomrom, ha lehet még kisebbre ugrott össze, ahogy az ajtóhoz siettem és kinyitottam azt.

- Szia – mosolyodtam el zavartan, mikor szembe találtam magam Paul féloldalas mosolyával és sötétbarna szemeivel. – Hát ő? – kérdeztem meglepve, mikor tekintetem lejjebb futott és a lábánál megpillantottam egy apró kölyökkutyát. – Csak nem valamelyik falkatársad? – viccelődtem, mire halkan felnevetett és megrázta a fejét.

- Ő lenne a szülinapi ajándékod – magyarázta. – Lorelaitól kaptam némi infót, hogy mindig akartál egy kiskutyát, csak a panelban nehéz lett volna eltartani egy huskyt...

- Te most viccelsz? – hüledeztem, s még mindig nem tudtam levenni tekintetem az apró kutyusról. Sűrű, szürke bundája volt, ami a hasánál és a pofájánál kifehéredett. Egyik szeme világos kéken, míg a másik barnán bámult fel rám, miközben nyelve hegye ott pirosodott a szája szélén.

- Csak nehogy jobban megszeresd, mint engem... – mormolta még mindig viccelődve, mikor látta a gyerekes elragadtatottságot az arcomon, amivel újra és újra a kutyát tüntettem ki.

- Szerintem is vigyázz magadra – helyeseltem fel nézve rá, mire arca pár pillanatra hitetlenkedővé vált, majd újra elmosolyodott. – Na gyertek be – álltam el végül az útból, hogy mindketten bejöhessenek.

- Lorelai? – kérdezte, mikor látta, hogy egyedül vagyok itthon.

- El kellett mennie, gondolom a kórházban van... – vontam vállat, hiszen nem tudtam többet. Reggel olyan sietősen távozott, hogy még arra sem volt időm, hogy jobban kifaggassam. – Van neve? – kérdeztem, mikor már a kanapén ücsörögtünk és percek óta az ölemben tartottam a kutyust, aki kíváncsian nézett körbe a helyiségben, majd nyaldosta simogató kezeim. Sűrű, puha bundája volt, amibe élvezet volt beletúrni, ráadásul alig bírtam levenni tekintetem a szemeiről. Gyönyörű volt.