20.

1.2K 49 0
                                    

A reggel újra a két forró kar ölelésében ért, mikor hangos farkasvonyítás szakadt fel az erdőből, amire nem csak én, de Paul is egyből felriadt. Pár pillanatig csendben kémlelte az ablakot, ahonnan tökéletes rálátás volt a fenyők égbenyúló alakjára, majd mikor újra felvonyítottak kénytelen volt elereszteni karjaiból, miközben a lehető leggyorsabban felöltözött.

- Sietek vissza – hadarta, miközben fölém hajolva gyors csókot nyomott ajkaimra, s már ott sem volt. Talán percekig csak feküdtem a becsukódott ajtót figyelve, miközben igyekeztem fülelni a kinti zajokra. Megmertem volna esküdni rá, hogy a következő, közelebbi vonyítás Paultól jött.

Mikor gondolataim megelégelték a valóságot egyre inkább a múltba, vagyis inkább az éjszaka történtekbe akartam bepillantást nyerni. Ahogy felidéződött bennem minden csókjának becézése és érintésének forrósága az arcom lángba borult, miközben megborzongtam, ahogy egy mély sóhaj kíséretében újra beszívtam Paul férfias illatát.

Újabb percek teltek el, mikor végre rávettem magam, hogy felkeljek, s visszavegyem tegnapi ruháim, miközben jobban körülnéztem a szobában.

A falakon családi képek díszelegtek, leginkább az anyukájáról és a húgáról, ahol néhol ő is ott volt. Már kicsit látszottak idővel kiférfiasodó vonásai, pimasz mosolya szinte minden képen ott játszott. A nővére gyönyörű volt mandulavágású, szinte fekete szemeivel, hosszú, fekete hajával és bájos mosolyával. Sokban hasonlított az anyjára, de Paul inkább az apjára ütött, akiről csak egyetlen egy kép díszelgett egy álomfogó tollainak takarásában. A férfi acélos vonásai és bronzos bőre pontosan Pauléra emlékeztetett, ahogyan az a megmagyarázhatatlan, önzetlen szeretet is a szemeiben, miközben fia mellett guggolva szorosan megölelte az akkor még apró testet.

Az asztalon rengeteg tankönyv és összefirkált füzet hevert, ketté tört ceruzákkal és kiömlött tollakkal. Az egész szoba olyan Paulos volt, elvégre biztos voltam benne, hogy a ceruzákat nem jó kedvéből törte össze... És a földön heverő anyagdarabog sem attól lehettek, hogy unalmában ruhákat szaggat...

Az órára pillantva végül aztán kénytelen voltam haza indulni, elvégre Lorelai biztos nem tudott éjjeli hollétemről, s ha már otthon van nem lenne jó sokat késlekedni. Hagytam egy cetlit a konyhaasztalon, majd végleg magam mögött hagytam Lapush partjait és házait erre a napra.

Bár az idő sokkal melegebb volt, mint általában és a nap is egyre több sugarát küzdötte át a felhőkön, de egyáltalán nem volt kedvem egy ilyen hosszú sétára, ráadásul az erdő mellett... Biztos voltam benne, hogy Damien bármikor felbukkanhat, amikor csak jónak látja és a tegnapi álmom cseppet sem hagyott nyugodni.

Diego... kutyusom emlékére a mellkasomban lévő szorítás új erőt vett, s gondolni sem akartam arra a lehetőségre, hogy szerelmem úgy végzi, mint a husky kölyök. Szegénykém... pedig csak megakart védeni...

- Grace! Már hívni akartalak, hogy hol vagy – szólt ki Lorelai a konyhából, mikor betettem a lábam az elő szobába, de látva sápadt arcom egyből komollyá váltak kerekded vonásai. – Mi a baj? – kérdezte.

- Diego megszökött – hazudtam, de tudtam jól, hogy az igazat nem mondhatom meg nénikémnek. Ez a legbiztonságosabb válasz a számára. – Egész reggel őt kerestem és sehol sincs – folytattam. Bár szavaim hamisak voltak az arcomra kiülő érzelmek egytől-egyig igaziak voltak. Fájt, hogy elvesztettem őt.

- Jaj, Kincsem... – sóhajtotta Lorelai, miközben megölelt. – Tudom mennyit jelentett neked az a kis dög – Nénikém mindig kis dögnek nevezte, de sosem rossz indulatból. Pontosan annyira szerette Diegot, mint én.

II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.Where stories live. Discover now