II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

23.

A faház belülről sem nézett ki jobban, főleg mert az egyetlen fényt egy ősrégi aprócska lámpa adta, ami hajlamos volt másodpercenként pislákolni, ráadásul a gondozatlanságtól és a sűrű esőzésektől a ház lécei jócskán korhadásnak indultak és semmit nem védtek a kinti hideg ellen.

Az idegeim pattanásig feszültek, mikor kénytelen voltam leülni a ház sarkában lévő ágyra, amin ugyan hevert egy ócska pléd, de nem akartam kitudja hány éves koszt és port magamra teríteni. Inkább vágytam volna Paul biztonságot adó karjaiba, melyek most túl messzinek bizonyultak valahol az erdő közepén egy őrült vámpír társaságában.

A férfi ráérősen közelebb húzott hozzám egy széket, amire aztán kényelmesen helyet foglalt és az arcomat kezdte vizslatni. Íves szemöldökét összevonva rám hunyorított, miközben ajkait vékony vonallá préselte. Valamin nagyon gondolkodott, s egyszerre éreztem késztetést, hogy rá kérdezzek, miközben egy hang folyton azt suttogta, hogy inkább maradjak csendben. Amiről nem tudok nem fáj. Persze ő ezt nem így gondolta, ajkait többször is szólásra nyitotta, majd újra összepréselte. Mintha vacillált volna valamin, amit pár perc néma hallgatás után meg is tudtam.

- Nem értelek – motyogta. – Annyit meséltél a közös jövőnkről, ha azt az életet választom, amit te ajánlottál nekem, annyit áradoztál arról, hogy szeretsz... aztán mire felébredtem te sehol sem voltál, és azóta is csak bújócskázol – sóhajtotta gondterhelten, miközben beletúrt amúgy is kócos hajába. Sápadt vonásaiból csak kétségbeesést és némi haragot tudtam ki olvasni, ami egyáltalán nem tűnt biztató kezdésnek. Mindenesetre igyekeztem nyugodt hangot megütni, hogy elmondjam mindazt, amit már olyan régóta igyekszek neki elmagyarázni.

- Én nem Cosette vagyok – kezdtem bele. – Én nem az a lány vagyok, akire te gondolsz, még csak nem is vagyok vámpír! – utaltam emberi mivoltomra, ami épp elég oknak tűnt, hogy végre belássa mekkorát is vétett.

- De hát teljesen úgy nézel ki, Angyalom – suttogta franciául, miközben kutakodóan előre hajolt. Éreztem leheletét az arcomon, ami elől igyekeztem kitérni, de hátam hamar a falnak ütközött.

- Én sem értem – ráztam meg a fejem. – De én Grace vagyok, ember vagyok és közöm sincs ahhoz a lányhoz!

- A bolondját járatod velem! – rázta meg a fejét, mint aki még ennek a lehetőségnek a csíráját is kiakarja űzni a fejéből. – Annyi éven át kerestelek...annyi szerelmet tudtam volna már adni neked, ha hagyod, de te folyton csak menekülsz, ráadásul most annak az ócska korcsnak a karjai közé – rázta meg a fejét hitetlenkedve. Mire a harag akaratlanul is végig szánkázott az ereimen farkasom hallatán.

- Értsd már meg, nem Cosette vagyok! – szóltam erélyesebben, mire fenyegetőn rám villant a szeme, amitől egyből elnémultam. Nem voltam abban a helyzetben, hogy nagy szám legyen vele szemben.

- Dehogynem! – csattant fel hirtelen, mire ijedten összerezzentem és reflexszerűen megpróbáltam még távolabb húzódni tőle, ami egyáltalán nem kerülte el a figyelmét. Egy könnyed mozdulattal át ült mellém, s nem sokat teketóriázva sokkal közelebb hajolt, mint amennyit az idegeim elbírtak. A szívem valahol a torkom igyekezte szétrepeszteni, miközben a levegő hol hihetetlen gyorsan, hol akadozva áramlott a tüdőmben.

- Értsd meg! Grace vagyok! – suttogtam alig hallhatóan. A torkomat szorító láthatatlan maroktól alig találtam a hangom.

- Fejezd be a játékot, Angyalom – kérte elsimítva hajam a nyakamból, mire ha lehet még összébb húzódtam hideg érintésétől. Azon tűnődtem, hogy képes lennék-e megölni egy vámpírt, mire csak egyetlen egy válasz visszhangzott a fejemben; nem.