II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

11.

Meglepve figyeltem a három alakot, akik nem sokkal Paul sietős távozása után feltűntek és még bonyolultabbá varázsolták a napomat.

Lorelai anyáéra emlékeztető vonásai aggodalmasnak tűntek, alsó ajkát olykor akaratlanul is harapdálni kezdte, miközben haját görcsösen próbálta hátra tűrni a szeme elől.

A férfi vonásaiban hamar felismertem aput, sűrű haja már néhol őszes volt, mosolygós ajkai olykor egy vonallá préselődtek, s a feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált, mikor tekintetem értetlenül siklott a harmadik személyre. A lány nálam talán három évvel lehetett fiatalabb, hosszú szőke haja volt, amit lófarokba kötött a tarkóján, az orrában és a szemeiben mintha aput láttam volna, de képtelenségnek találva az ötletet próbáltam elhessegetni a gondolatokat.

- Sziasztok – mondtam meglepve, lelépve az utolsó lépcsőfokról is. – Miről maradtam le? – kérdeztem újra végig nézve a feszült arcokon.

- Boldog születésnapot, kincsem – mosolyogta apu, amit viszonoztam, de még inkább összezavarodtam. Mi a fene folyik itt?!

- Szerintem...üljünk le – sóhajtotta Lorelai, sápadt arca miatt attól kezdtem aggódni, hogy elájul. – Kértek valamit? – kérdezte körbe nézve, mikor be léptünk az apró helyiségbe és leültem apu és Lorelai közé. Még mindig nem tudtam ki lehet az a lány, aki velem szemben ült és talán még inkább kellemetlenebbül érezte magát, mint én.

- Szóval.... mi folyik itt? – kérdeztem, mikor egyikőjük sem akart megszólalni, s bennem kezdtek elpattanni a türelem húrjai.

- Grace ő Nora, Nora ő lenne Grace – mutatott be minket egymásnak apu, amit újra nem értettem, de idegességem ellenére is próbáltam kedves mosolyt villantani a lány felé, aki úgy tűnt inkább elakarna tűnni a föld alá, vagy legalábbis el innen. – Grace sokat meséltem már rólad Norának és úgy gondoltuk a nénikéddel, hogy itt az ideje, hogy te is megtudd... – nagyon nehezen pörgött a nyelve, látszott rajta, hogy nehéz kimondani minden szót. Valamivel nagyon küzdött.

- De mit? – értetlenkedtem. Még mindig nem értettem, hogy a lánynak mi köze lenne hozzám és mi olyan fontos, hogy eljöjjenek ide...

- Nora a... féltestvéred – mondta ki végül Lorelai, mikor látta apun, hogy torkára forrnak a szavak. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultam a két felnőttre, akik próbálták fülüket, farkokat behúzva várni a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam eldönteni, a szülinapom van vagy bolondok napja. Nekem a születésnapom rémlett...

- Hm? – pislogtam, az információt valamiért kilökte az agyam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. – Bocsi, de hány éves vagy? – kérdeztem a lány felé fordulva.

- Tizenhárom – felelte, a lehető leginkább próbálta magát meghúzni, de most nem voltam benne olyan biztos, hogy ő érzi itt magát a legrosszabbul...

- De hát... – makogtam, gondolataim minden darabkát összeraktak és bármennyire is próbáltam biztosra menni egyszerűen nem tudtam kimondani azt, amit akartam. Mintha attól féltem volna, hogyha tényleg kimondom őket valóra válnak, pedig ez már a valóság volt. – Hogyan? – kérdeztem végül, persze hülyeség volt. Mindannyian tudtuk, hogy ez miképpen fordulhatott elő és sejtésem tökéletesen beigazolódott, mikor apám egyszerűen képtelen volt belenézni a szemembe.

- Anyád tudott róla, elmondtam neki még akkor... – próbálta megmenteni a menthetőt, de ez nem sikerült. Nem változtatott a dolgokon; megcsalta anyut.

- Hát ez tényleg sokat segít a dolgokon... – hördültem fel kirúgva magam alól a széket. Apám keze pár pillanatra felém nyúlt, hogy megállítson, de aztán meggondolhatta magát, mert karja esetlenül hullott vissza az asztalra hagyva, hogy elmenjek. El is mentem, távol akartam lenni tőlük.