II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

15.

A találkozás apám és Paul között végül nem sikerült, aput visszahívta a munkája Párizsba, így kedden kénytelen volt haza utazni, noha százféleképpen megígérte, hogy amint tud jön és hamarosan hívni fog. Úgy viselkedett, mintha még mindig tíz éves lennék, bár szerintem én jobban aggódtam érte, mint fordítva. Még mindig nem bíztam abban száz százalékosan, hogy megtud állni két lábon egyedül, de eddig nem volt gond. Dolgozott, főzött, a házat nem gyújtotta fel... A végén még elmondhatom, hogy igen, apám végre felnőtt.

Lorelai egyre többször éjszakázott a kórházban. Egyre több sebesültet vittek be állattámadás vádjával. Egyesek medvét mondanak, míg mások hatalmas farkasokra esküsznek, s nem is tévednek nagyot. Csak annyi az egészben a probléma, hogy nem ők támadnak, hanem ők védenek!

A feszültség jól érezhetően nőtt a farkasok között, mikor napról-napra úgy éreztem, hogy valami láthatatlan fal emelkedik közém és Paul közé. A suliban betáblázták minden szabad percem, így amikor haza értem és Paul is megjött a járőrözésből, vagy ő vagy én voltam túlságosan fáradt ahhoz, hogy megbeszéljünk mindent. Ez miatt nem csak a farkasok voltak feszültebbek a vámpírtámadások miatt, hanem Paul és köztem is megromlott a kapcsolat, bár ezt napokig egyikünk sem akarta beismerni. Úgy gondoltuk az időhiány és fáradtság teszi. Amint túl leszünk ezeken minden a régi lesz, de arra egyikünk sem gondolt, hogy mi lesz velünk a addig.

A suliban egyre jobban érezhető volt az év végi hajrá, ahogy a tavasz lassan beköszöntött, s az idő pár fokkal melegebbre váltott. Teljesen lefoglalt a tanulás, ráadásul Mr. Davis is hajlamos volt átlépni a diák-tanár kapcsolatot, néha úgy éreztem, hogy inkább az osztálytársam, mintsem a tanárom, ami annyira nem is zavart. A véleményem nem változott róla, szimpatikus volt és közvetlen, nehéz lett volna nemet mondani bármilyen kérésének, mikor arra kért, hogy korrepetáljam pár diákját vagy hozzak be pár előadást az órákra.

Paul javarészt járőrözött. Hulla fáradt volt és feszült. Valamit nem mondott el, amit inkább nem feszegettem. Majd elmondja, ha akarja...

Vasárnap délután volt. Paul könnyedén elterült az ágyon, miközben én az íróasztalnál írtam a házimat. A csend talán már hosszú órák óta tarthatott, miközben a ceruzám halkan sercegett a papíron és az ablakból olykor beszűrődött az autók tompa zaja.

- Holnap is járőrözöl? – kérdeztem hirtelen, mikor elraktam a matek könyveimet, hogy a fizikát emeljem magam elé.

- Igen – felelte tömören. – Holnap is bent maradsz délután? – kérdezte. Az utóbbi időben sokat túlóráztam a suliban, mivel elfoglalt volt és nem jött elém a suliba, ezért úgy gondoltam, hogy inkább bezárkózom a könyvtárba és ott megírom a leckéim.

- Igen – mondtam, bár nem tudtam mire vélni azt a néma neheztelést a hangjában, ami miatt a ceruza megállt pár pillanatra a kezemben. – Baj? – kérdeztem utalva arra, hogyha nem akarja, akkor nem maradok ott, bár nem értettem volna ennek a logikáját. Ha úgysincs velem miért akarná, hogy itthon legyek?

- Nem – mormolta újra tömören.

- Paul, mi a baj? Haragszol rám? – fordultam felé, mikor megelégeltem, hogy a beszélgetések napok óta nem voltak hosszabbak pár kérdésnél és igen-nem válaszoknál.

- Nem – ismételte, majd mikor látta, hogy továbbra is várakozóan nézek rá könnyedén felült és térdére támaszkodva inkább a szőnyeget tüntette ki figyelmével, miközben összeszedte a gondolatait. – Csak nem értem, hogy a barátnőm miért tölt több időt a tanárával, mint velem – mondta ki végül, ami egész idáig bökte a csőrét. Összevont szemöldökkel bámultam komolya arcvonásaira, miközben azon tűnődtem, hogy szórakozik-e velem, de nem viccelt. Teljesen komolyan viszonozta a pillantásom, miközben a válaszomra várt.