II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

06.

Egyre idegesebben doboltam térdemen, miközben Paul lassan lefordult a betonútról rá a köves, hepehupás ösvényre, ami egyre inkább a part felé vezetett.

A téli hideg szerencsére nem jutott át a kocsin, hiszen a fázáson kívül lett volna nagyobb bajom is, mint például egy csapat kamasz farkas, akik elé Paul készült oda vetni, még ha nem is szó szerint...

A szívem egyre gyorsabban kalapált, ahogy messziről megláttam egy apró piros pontot, amiről aztán biztosított is a fiú, hogy azaz úti célunk, miközben néha próbált megnyugtatni kevés sikerrel. Ujjaim megállíthatatlanul doboltak a rádióból szűrődő zene ritmusára, ami egész út alatt betöltötte a kocsit és megszüntette a kínos csendet.

Végig a saját gondolatainkba merültünk, ő is feszültnek tűnt, rólam nem is beszélve, de nem tudtam kibúvót találni, minden számításom és mentségem keresztbe húzta, így nem maradt más döntésem, csak hagyni, hogy fél egykor beültessen a kocsijába és elinduljon Lapush felé.

- Nem lesz gond, rendben? – próbálta újra, mikor már alig pár méter választott el minket a háztól és egyre inkább lassított, míg végül le is parkolt. – Jó fejek, csak...hajlamosak velem szemétkedni, szóval egy szavukat se hidd el! – figyelmeztetett még gyorsan, mire akaratlanul is felnevettem és követve mozdulatait kiszálltam a járgányból.

A hideg levegő egyből megcsapta az arcom, mikor mélyet szívtam a sós, tenger illatból, ami az egész környéket körbe lengte, szinte csípte az orrom, míg az apró faházból hangos nevetések törtek fel, amik aztán egyre hangosodtak, ahogy Paul óvatosan magával húzott.

A szívem majd ki akart ugorni, s minden porcikámmal menekülni akartam, ami persze aztán elmaradt, s akkor kaptam észbe, mikor a társaság elhalkult és mindenki kíváncsian szuggerálni kezdett, miközben a mellettem ácsorgó farkasfiú belekezdett a névsorolásba.

- Grace, ő Sam az alfánk, a menyasszonya Emily, Embry, Jared, a barátnője Kim – sorolta. – Skacok ő Grace – mondta végül, mire mindenki arcán hatalmas, néha félreérthetetlen mosoly terült szét, amit aztán Paul halk mormogással díjazott, amit én nem értettem, de az illető, például Embry biztosan, mert kihívóan a falkatársára nézett, miközben valami fül cakkozást emlegetett...

- Gyertek, üljetek le! – parancsolt ránk szelíden Emily arcán kedves mosollyal, amit egyik oldalán csúnya karmolásnyomok rondítottak. Pár pillanatra meglepődtem, de próbáltam nem nagy hangsúlyt fektetni a dologra, úgy gondoltam, udvariatlanság lenne ezen nyíltan kiakadni, ráadásul ezek ellenére is látszott, hogy gyönyörű.

Holló fekete haja néha a szemébe hullott, arca ép oldalán a barna szemeinek mandulavágású formája volt, s vékony, szépen ívelő ajkai folyton mosolyra húzódtak, amitől az embernek is jobb kedve lett. A nőből áradó kedvesség és szelídség megnyugtatott, nem úgy mint az alfából áradó néma szigor és távolságtartás, amit a többiek is észrevehettek, mert várakozó pillantást vetettek Samre.

- Paul mondta, hogy mindent elmondott neked amiatt a...vérszívó miatt – kezdett bele végül, mire bólintottam. – Gondolom azt is elmondta, hogy ezt nem mondhatod el senkinek.

- Igen el, de eszembe sem jutott ilyen, nem hiányzik, hogy bárki is őrültnek tartson – feleltem, mire hangulata jól érezhetően engedékenyebb lett, ajkaira mosoly költözött, mire a többi farkasfiú is szórakozottabb lett.

- Akkor üdv itt nálunk, Grace – vigyorogta Jared. – Ne aggódj, Paul már egy hete nem bolhás – vigyorogta csipkelődően, mire az említett keze hangosan csattant a fiú tarkóján.

- Sose voltam bolhás – tette még hozzá csak úgy mellékesen, mire vissza fojtva nevetésem bólintottam.

- Persze, még a bolhák is félnek tőletek – mormoltam, mire halkan felnevettek.