II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

07.

Tekintetem akaratlanul is elkalandozott férfias, enyhén borostás arcán és vékony vágású szemein olyan nyomok után kutatva, hogy csak a bolondját járatja velem, de megszokhattam volna, hogy Paul sosem hazudik ilyen komoly dolgokban. Nem is értettem miért kételkedtem szavaiban, hiszen arcán tisztán letudtam olvasni mennyire komolyan gondolja minden elhangzott mondatát és mennyire feszülten várta a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam, hogy miként tudnék reagálni, mi lenne erre a megfelelő reakció?

- Grace...? – szólalt meg végül, mikor percek múltán sem tudtam megszólalni. Csak bámultam jóképű arcára és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a sors tényleg lehet ilyen kegyes hozzám.

- Hm? – ráztam meg a fejem, mintha a sokkból akarnék vissza térni a valóvilágba, ahol Paul várt valami életjelet tőlem még mindig. – Izé... – Csak ennyit tudtam kinyögni, egyszerűen semmi értelmes szó nem jött a torkomra, hiszen nem tudtam mi erre a megfelelő válasz. Mit lehet erre ilyenkor reagálni?! Még mindig nem tudtam.

- Képzelem, hogy most mit gondolhatsz, hogy a sors nyakadba akasztott egy idegbeteg farkast, de én tényleg dolgozom ezen, nem vagyok ilyen, nem akarom, hogy ilyennek láss! – bizonygatta, mikor félreértette hallgatásom és egyből a legrosszabbra gondolt.

- Jaj, Paul, dehogyis! – ellenkeztem azonnal, mikor megtaláltam a hangom, hogy elüldözzem hamis hiedelmeit. – Semmi ilyen nem jutott az eszembe! Persze, bevallom, hogy megijedtem az előbbiek miatt, de az nem jelenti azt, hogy most már csak ilyen dühös, vicsorgó farkasként tudok rád nézni... – magyaráztam.

- De megijedtél – Tehetetlenül fújtattam egyet, miközben beletúrtam a hajamba, hogy hátra sodorjam pár kósza tincsem, amit időközben arcomba fújt a szél. Gondolhattam volna, hogy ezen fog leakadni.

- Nem szoktam még meg, hogy lássam, ahogy kibújik belőled a farkas, és akkor sem kimondottan tőled ijedtem meg, hanem egyszerűen nem értettem, hogy mi dühíthetett fel ennyire... – magyarázkodtam, bár láttam rajta, hogy teljesen fölöslegesen, nem hitt, nekem, de nem hozta fel többet ezt a témát. Volt épp elég dolog, amit meg kellett beszélnünk.

- De a bevésődésre még mindig nem reagáltál... – mormolta visszatérve az eredeti témára, mire ismét elakadtak a szavaim. Össze kellett szednem a gondolataim pár pillanatra.

- Mert nem tudom, hogy mit kellene ehhez szólnom... – feleltem végül inkább a földet fixírozva, csak akkor tűnt fel, hogy egy ideje már egymással szemben ácsorgunk és nem mozdultunk egy tapodtat sem. – Mit kell tennem? Vagy ez, most...hogy működik? – éreztem ahogy elvörösödök tudatlanságom miatt, mikor nem bírtam tovább és rá kérdeztem a dolgokra. Valamiért túl hihetetlen volt számomra, hogy Isten vagy akárki is uralja a világot kiválaszt pár lányt és megadja nekik azt a farkast, aki mértéktelenül, tagadhatatlanul szeretni fogja az élete végéig.

- Csak bízz bennem – mondta végül, bár láttam rajta, hogy még mást is hozzá tett volna, de inkább hallgatott. – Igazság szerint semmit, egyszerűen ne sodord magad veszélybe és hagyd, hogy melletted legyek.

- Eddig is ezt csináltam, nem? – értetlenkedtem, mire végre elmosolyodott és bólintott.

- De – vigyorogta szinte már hálásan.

- De én ezt nem értem – mormoltam még mindig, – Nektek ebbe mi a jó?! – néztem fel újra megkönnyebbült arcára, ami most pár árnyalatnyival újra komolyabb lett, ahogy beszélni kezdett.

- Egy farkassal nem történhet annál jobb dolog, minthogy bevésődik, megtalálja a lelke másik felét és egyéb romantikus regényekbe való dolgok.. – próbált könnyedén beszélni, mintha talán kissé nyálasnak találta volna ezt a dolgot, de láttam rajta, hogy igenis minden szavában hisz, csak valószínű az én reakcióimtól félt. Elvégre a mi kapcsolatunkba, hogyan kerülnének szerelmes regények és romantika?! Csak barátok vagyunk.