II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

19.

Damien vadállatként meggörnyedve meredt rám vöröslő, éhesen csillogó szemeivel. A hangos kutyaugatás és szívem heves verdesése talán az egész erdőt betöltötte, miközben a férfi torkából olykor figyelmeztető, türelmetlen morgás szakadt fel. Sápadt bőrén újra megcsillantak a lombkoronákon átszűrődő, sápadt fények. Pár pillanatra újra elcsodálkoztam földöntúli szépségén és tökéletességén, de csodálatom, mely egészen kevés másodpercekre magával ragadott el is tűnt. Helyét a fagyott utálat és a félelem vette át, mikor keze ismerősen a magasba lendült, hogy elcsapja útjából védelmezőm, aki egy nyekkenést követően végleg elhallgatott. Elnyílt ajkaimból sípolva tódult ki a levegő, amit eddig visszatartottam, amíg álltam a vörös szempár pillantását. Még pár pillanatig igyekeztem valamit kiolvasni a szemeiből, bármit, ami kicsit is hasznomra lehet, de az őrület szikráján és a dühön kívül az ég világon semmit sem találtam. Tekintetem inkább a fa tövébe villant, ahova nem rég az apró test zuhant, s a torkomból akaratlanul sikítástört föl, mikor az husky helyett egy hatalmas farkast találtam. Szürke bundája véres volt, s mintha az egyik törött bordája ki akarta volna szakítani vékony bőrét.

- Utállak! – sziszegtem dühösen pillantásom visszavezetve a vámpírra. Éreztem, ahogy a szemem égetik a könnyek, majd ki is buggyannak helyükről és végig folynak sápadt, elnyúlt arcomon. Minden tagom reszketett, miközben vörös íriszeiben pár pillanatig hitetlenkedő csillanás lett úrrá. Mikor talán sikerült felfognia szavaim kétségbeesett, teljesen lemondó dühöt tudtam csak leolvasni vicsorgástól eltorzult arcán, miközben teste újra ragadozóként görnyedt meg, ahogy rám akarta vetni magát.

Hálát adtam az Istennek, mikor végül felébredtem abból a borzalomból. A vérem a fülemben lüktetett, miközben szemeim előtt folyton felvillant a farkas élettelen teste. Kellett pár perc és rengeteg mély lélegzetvétel, hogy teljesen letudjak nyugodni, miközben szemeim hozzá szoktak az esti félhomályhoz. Gondolataim igyekeztem elterelni az álmomról, elakartam felejteni Damient, egyáltalán nem akartam rá gondolni, miközben Paul karjaiban feküdtem.

Izmos karjai óvón öleltek magukhoz, s hátamon éreztem minden lélegzetvételét, miközben egyenletesen a nyakamba szuszogott. Pár pillanat múlva megéreztem valamit, amit nem igazán tudtam mire vélni, de mikor tudatosult bennem a dolog a pír teljesen elborította az arcom.

- Paul – suttogtam, kételkedtem benne, hogy felébred gyenge, döbbenettől teljesen megfakult hangomra, de aztán mégiscsak adta jelét, hogy sikerült valamennyire kirángatnom az álmaiból.

- Hm? – motyogta álmosan, amiért kicsit bűntudatom lett, hogy látszólag a legszebb álmaiból ébresztettem fel, de nem volt más választásom. Annyira magához szorított, hogy még arrébb menni sem tudtam volna, hogy ne érezzem.

- Felnyársalsz – leheltem, miközben arcom, ha ez lehetséges még inkább lángba borult. Alig hittem el, hogy képes voltam ezt kimondani, de mikor megtettem úgy tűnik minden álmot sikerült kiűznöm a szemeiből.

Hangos puffanással a földre esett, mikor felfogta szavam értelmét.

- Úristen! Sajnálom! – hadarta, miközben igyekezett feltápászkodni a földről és az ajtóhoz sietett, de annyira sután mozgott, hogy még én is gyorsabb voltam nála.

Nem tudom, hogy mi ütött belém. Valami érthetetlen adrenalin és bátorság áradt szét az ereimben, miközben mind két kezemmel az ő karjába kapaszkodtam, hogy maradásra bírjam. Persze az én gyenge kis erőm édes kevés lett volna, ha elakar menni, de érintésemre mégiscsak visszafordult, miközben másik kezével már az ajtó kilincsét markolta. A hold sápadt fénye megvilágította jóképű, zavart arcát, mikor lenézett rám.

- Grace... – kezdte volna, de én makacsul kapaszkodtam továbbra is egyik kezemmel az övébe, miközben a másik szabad útra kélve felsiklott tökéletes arcára. Bőre sokkal melegebb volt, mint általában, s az ajka is, mikor végre sikerült rá vennem, hogy lejjebb hajolva megcsókoljon. Izmos testéből csak úgy áradt a visszafojtott vágy, ami engem még inkább felbátorított. Nem akartam, hogy ellenálljon annak, amit tényleg akart, noha nem kerülte el figyelmem, hogy igyekszik úgy állni, helyezkedni, hogy ne lássam őt deréktól lefelé.