II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

13.

Reggel óvatos, forró érintésekre keltem, miközben valaki folyton a nevemen szólítgatott és apró puszikkal hintette be az arcom. Fáradt zsibbadtságom és nyűgösségem azonnal eltűnt, mikor kinyitva szemem magam mellett találtam Paul lágyan mosolygós arcát, ahogyan ébresztgetni próbált. Azt pontosan nem értettem miért, de beértem azzal a tudattal, hogy reggel van és ő mégis itt van mellettem. Talán ez volt az első alkalom.

- Jó reggelt – mormoltam álmosan, kissé kinyújtóztatva elgémberedett tagjaim. – Hát te? – kérdeztem mosolyogva. Úgy éreztem, ennél szebben nem is lehetne kezdeni egy napot.

- Zavarok? El is mehetek... – kezdte, mire csak szemet forgattam és ujjaim erőtlenül kulcsoltam csuklója köré, mire csak halkan felnevetett és kezem az övébe rejtve apró puszit nyomott a kézfejemre.

- Hogyhogy még itt vagy? – kérdeztem újra, tudtam, láttam rajta, hogy van emögött valami, amit nem akar velem megosztani.

- Nem akarlak egyedül hagyni, amíg azt a vérszívót el nem kapjuk – ismerte be végül, mire csak elnézően mosolyogtam kisfiússá vált, mégis bosszús ábrázatára.

- Nem kellene emiatt aggódnod – simítottam végig jóképű arcán, mintha csak a stresszt próbáltam volna lesimítani izmairól.

- Innen érzem a szagát, Grace! Ne mond nekem, hogy ne aggódjak! – mormolta még bosszúsabban, összevont szemöldöke alatt feszülten csillantak mélybarna szemei. Erre már nem igazán tudtam mit mondani, elvégre nyilvánvaló volt, hogy fogytán van a türelme, s nem akartam tovább hergelni ezzel. Túl szépen kezdődött a reggel ahhoz, hogy tönkre tegyem. – Te miért vagy ennyire nyugodt?! – kérdezte némi felháborodással, mint akit kezd kiakasztani nyugodtságom az üggyel kapcsolatban.

- Mert ha el is kapna akkor sem bántana, ahhoz túlságosan szereti Cosettet, hogy ártson neki... márpedig, ha nem öl meg akkor kétlem, hogy sokat kellene várnom, hogy megments – feleltem, mire újra felnevetett és félig-meddig fölém magasodva, egyik karjával átölelt, miközben a másikkal tovább támaszkodott a könyökén és óvatosan megcsókolt.

- Nem is tudnék vitatkozni ezzel a ténnyel – helyeselt. – De úgysem kap el, nem engedem, hogy egy ujjal is hozzád érjen! – folytatta komolyabban, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Hihetetlenül jól esett szeretete és törődése, amit kiérdemeletlenül kaptam tőle minden nap.

- Tudom, de apu igen – húztam el a szám, mikor meghallottam az autó motorjának halk zaját és kelletlenül az ablak felé fordítottam a tekintetem, bár a szürke égen és pár belógó ágon kívül nem nagyon láttam mást.

- Meg kell beszélnetek ezt – mondta egyik kezével arcomat simogatva. Bőröm felhevült érintésétől, de most nem vette el a józan eszem, ahhoz túlságosan máshova terelődtek a gondolataim. Inkább csak nagyon jól esett.

- Ezen nincs mit! – szögeztem le dacosan, mire inkább nem mondott semmit. Nem akart ebbe beleszólni és látta rajtam, hogy nem is tudna meggyőzni a maga igazáról, csak hagyta, hogy egy gyors csók után kimásszak alóla és a mosdóba igyekezve rendbe szedjem magam.

- Találkozunk még ma? – kérdeztem. – Úgy értem eléggé furán venné ki magát a helyzet, ha lejönnél az emeletről... – magyaráztam, mire ajkain cinkos, pimasz mosoly jelent meg, mint aki nagyon is jól szórakozik a gondolaton, ami egy szemforgatással jutalmaztam és szórakozottan kapaszkodtam bele a nyakába, miközben ő a derekamat ölelte magához.

- Ma járőrözni megyek, de este jövök, ha akarod – mosolyogta.

- Persze, hogy gyere – bólintottam magától értetődően. – Vigyázz magadra! – kértem, mire mosolya kiszélesedett és közelebb hajolva ajkait az enyémnek érintette. Csókja lágy volt, magával hordozta az ígéretet, miszerint itt lesz, amint lehetősége adódik rá.