II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

04.

Elképedve figyeltem, ahogy az éles kő könnyedén hasítja fel tenyerének bőrét, melynek nyomán vékony csík maradt, amiből lassan szivárgott pár csepp vér végig a kezén, majd le a földre, ahol aztán sötét, apró maszatként elkezdte beinni a föld.

Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor a résből még több vér szivárgott, s a fiú még mindig a követ szorongatta, míg félre nem löktem a kezét, hogy jobban szemügyre vegyem felelőtlen hülyeségét.

Amúgy is meleg bőre még forróbbnak tűnt, mikor két kezem közé vettem vérző mancsát, s zsebemből elővéve egy papír zsebkendőt letöröltem a vörös masszát, minek helyén már csak egy vékony csík maradt, ami tisztán láthatóan egyre halványabb lett. Majdhogynem teljesen eltűnt.

- Ezt meg hogyan? – kérdeztem elképedve, felpillantva hirtelen túl közel került arcára. Észre sem vettem, hogy aggodalmam miatt milyen közel kerültem hozzá, újra éreztem forró leheletét a bőrömön, miközben ajkai elégedett, mindent tudó mosolyra húzódtak, s átható pillantásával még inkább megnézte magának piruló arcom.

- Csak megakartam mutatni, hogy fölösleges a vadászok miatt aggódnod, gyorsan gyógyulunk és idejük sem lenne lelőni minket – bizonygatta, mire csak felhorkantam és újra a cipőfűzőmmel babráltam. Ez volt az egyetlen mód, hogy valahogy oldjam zavaromat, melyet égető pillantásától éreztem valahányszor tudatosult benne, hogy aggódom. Próbáltam magamnak annyival megmagyarázni, hogy hálás vagyok neki, s ez miatt féltettem, de még én sem hittem el teljesen.

- És miért mondod el ezt mind nekem? – kérdeztem végül.

- Mert tudnod kell, ugyanis az a fickó nem fog békén hagyni, ezért vigyáznom kell rád és gondoltam sokkal könnyebb, ha apád nem fog egy farkasra vadászni, mert te rettegsz tőle – mosolyogta szórakozottan, mire akaratlanul is felnevettem.

- Apám Franciaországból nehezen, maximum a nénikém.

- Szóval ezért az akcentus – mosolyodott el vérlázító féloldalas mosolyával.

- Nagyon érezni? – húztam el a szám. Ez volt az egyik félelmem akkor, mikor még a farkasok és vámpírok létezése meg sem fordult a fejemben, az akcentusom.

- Szerintem aranyos – vigyorogta végül, hiszen tudta, hogy újra elvörösödök szavai hallatán, amit aztán zavartalanul kihasznált, míg én ismét a cipőfűzömmel foglalkoztam, amit halk nevetéssel díjazott. – Mindig ilyen könnyen elpirulsz? – kérdezett rá nyíltan, teljesen kiélvezve a helyzetemet.

- Ha azt mondom, hogy igen leszállsz a témáról? – kérdeztem két kezem közé fogva forró arcom, próbáltam lehűteni magam, de ez elég nehéznek bizonyult a fiú miatt.

- Nem tudom, nem hinném, hogy ennél van jobb elfoglaltság jelen helyzetben – heccelt még mindig.

- Hát azért jó lenne tudni, hogy most, hogy tudom ezt a hatalmas titkot elmondhatnád azt is, hogy mi a neved – mondtam végül, elvégre minden farkas-vámpír dolgot áttárgyaltunk, ami eddig eszünkbe jutott, de a nevét még mindig nem tudtam.

- Paul Lahote – vigyorogta végül, mikor leesett neki, hogy ez még valóban nem került kitárgyalásra köztünk.

- Grace – feleltem, mire ajkainak mosolya még inkább kiszélesedett.

- Szóval Grace, mégis mi hozott ide Forksba? Eddig nem láttalak itt.

- Tegnap jöttem, egyenesen bele a vámpírba és a farkasba...szerintem tudok valamit – gúnyolódtam saját magamon, mire csak felhorkantott és tovább várt az igazi válaszomra. – Amúgy nénikém ötlete volt az egész, úgy gondolta nem árt némi levegőváltozás és én sem voltam ellene – vontam vállat könnyedén.