II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

05.

A polcon pihenő óra lassan éjfél felé járt, mikor álmosan pislogva párat próbáltam életet lehelni elzsibbadt tagjaimba és megszokni a tévé erősnek tűnő fényét, ami félhomályba borította az egész nappalit. A kanapéról tökéletes rálátás nyílt az erdőre, ami ijesztően húzódott a ház mellett, s ahonnan olykor halk nesz szűrődött, majd egy szempár villanására kaptam fel a fejem és kezdtem el szuggerálni az apró pontot. Úgy tűnt észre vett, mert viszonozta a tekintetem.

Az idegen torkából halk gurgulázós morgás tört fel, ami biztosított róla, hogy Paul ácsorog az erdő szélén vissza bámulva rám. Ez jelentősen megnyugtatott, a szívem egyből visszább állt felgyorsult üteméből, miközben alig akartam elhinni, hogy még mindig itt van.

Tényleg teljesen komolyan gondolta, hogy vigyáz rám...

Pár percnyi hezitálás után felkeltem a párnák és takarók közül melyekbe időközben befészkeltem magam és csoszogós fáradt léptekkel indultam ki a tornácra, ami megadóan nyikorgott alattam.

A hideg levegő egyből megcsapott a vékony pólón és melegítőnadrágon keresztül, amit pizsama gyanánt használtam, s ami egyáltalán nem volt megfelelő Forks téli estélyeinek. Azt hittem megfagyok, miközben újabb hezitálás után elindultam az árny felé, aki várakozóan és hitetlenkedve viszonozta olykor összekapcsolódó tekintetünk.

- Nem hiszem el, hogy még itt vagy – dideregtem szorosan összefonva karjaim magam előtt, s vigyázva, hogy ne harapjam el a nyelvem vagy törjem ki egy a fogam koccanás közben. A hideg egyre inkább szurkálta a bőröm. Persze, mit várok Forksban, télen, ráadásul az éjszaka közepén?! – Nem jössz be? – kérdeztem végül, mikor meguntam, hogy csak én beszélek, elvégre ő így nem tudott válaszolni. – Lorelai nincs itthon nem kell félned a puskától...ráadásul ki akarlak kérdezni és mindjárt megfagyok – hadartam gyorsan, mielőtt bármit is félre érthetett volna.

Pár pillanatig még bámult rám feneketlen, sötétbarna szemeivel, majd bólintva busa fejével aprót lökött rajtam orra hegyével a ház felé jelezve, hogy inkább menjek vissza, míg ő eltűnt a fák takarásában.

Csak pár percig álltam a tornác korlátjának dőlve, remélve, hogy nem fagyott le semmim, ami szükséges lehet a továbbiakban, s meg is láthattam a fiú sietős, magas alakját, ahogy felém közeledett.

- Mond csak, te normális vagy? – kérdezte megrovón, azonnal beterelve a házba, s becsukva az ajtót.

- Nem én dekkolok éjfélkor az erdőben! – vágtam vissza, mire morgott valamit az orra alatt és szemet forgatott. – Kérsz valamit? – kérdeztem megenyhülve.

- Neked egy takarót, tiszta libabőr vagy – folytatta még mindig, miközben lehuppantunk a kanapéra és egyből magamon érezhettem a takaró kissé durva tapintását. – Amúgy miért nem alszol már?

- Borzasztó vagy! – közöltem vele a tényeket. – Az én egészségem és akkor alszok, amikor akarok! Elég legyen már! – állítottam le végleg. – Különben is, mi volt ez délután? – tértem rá a lényegre4, mire idegesen fújtatott egyet. Látszólag egyáltalán nem volt jó kedvében és féltem, hogy én dühítettem fel ennyire.

- Nem tudom, elvontad folyton a figyelmem – mormolta végül beletúrva sötét, sűrű hajába.

- Sajnálom – mormoltam végül valóban bűntudatosan. – Nem akarlak ennyire felidegesíteni...

- Mi? – kapta rám a tekintetét egyből, látszólag egyáltalán nem értette hirtelen támadt bűntudatom. – Dehogyis, Grace, nem idegesítesz! Hogy gondolhatsz ilyet?! – értetlenkedett. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész – nyugtatott meg.