II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

08.

Tekintetem idegesen pásztázta körbe az apró szobát, mikor már percek óta az ágy szélén ücsörögtem és próbáltam magam arról győzködni, hogy fölösleges ennyire görcsölnöm. Egyáltalán miért izgulok? Tegnap sem ért ennyire érzékenyen, hogy itt aludt, hiszen nem lett volna nyugtom a bűntudattól, hogy ő kinn a hidegben farkast játszik, miközben én itthon vagyok. Nem, ma sem engedtem neki, hogy az erdőben maradjon, s mikor sikerült rá vennem, hogy fel jöjjön ma is megbeszéltük, hogy kilenckor már itt lesz az ablakom alatt. Na jó, nem kellett annyira győzködni, de ez részlet kérdés...

Lorelai hatkor elment, ezen a héten esti műszakot vállalt, mert nem nagyon tehetett mást, hiszen ide érkezésem ellenére sem pihenhettek meg a betegek, s ez teljesen megértettem. Önző mód örültem is neki, hiszen így legalább kevesebb volt rá az esély, hogy Paullal lebukunk... Na nem mintha bármi olyat csináltam volna a fiúval, amit nem lenne szabad, de nénikém ezt úgysem értette volna meg. Két hormontúltengéses fiatal szex nélkül az éjszaka? Neki ez teljesen abszurd lenne, hiszen mikor csak megemlítettem Pault már egyből úgy nézett rám, hogy jóval többet gondol a háttérben, mint ami valóban van. Igazság szerint nem tudtam, hogy mi lehet a háttérben. Egy barát nem tesz olyan kétértelmű megjegyzéseket, mint amikkel Paul bombáz ígérete ellenére is, de többet nem mertem belegondolni a dologba. Elvégre a bevésődés nem kötelez szerelemre... Szerintem.

Ijedten rezzentem össze, mikor két koppanás is érte az ablakot, s mikor aztán rá jöttem, hogy Paul lehet az gyorsan oda sietve kinyitottam az ablakot, hogy betudjon jönni. Ha az ember farkas meg sem kottyan neki az emeleti ablak...

- Szia – mosolyogta, mikor aztán már két lábbal benn volt a szobában egyenesen előttem. Ajkain szórakozott féloldalas mosoly játszott, tagadhatatlanul örült, hogy újra lát pedig alig négy órára váltunk el egymástól...

- Szia – mosolyodtam el, majd megérezve a beszökő hideg levegőt becsuktam az ablakot, remélve, hogy ezzel kizárom a furcsán ránk törő zavart állapotot is. Nem értettem, hiszen egész nap együtt voltunk, s mégsem volt egyszer sem ilyen körülöttünk a levegő. Teljesen melegem lett tőle.

- Meddig akarunk így ácsorogni? – törte meg végül újra a csendet, mire akaratlanul is felnevettem.

- Kérsz valamit? Enni? Inni? – kérdeztem egyből, mire csak megrázta a fejét. – Akkor én... – kezdtem volna, de perverzül megcsillanó szemei és szavai belém fojtották a szót.

- Grace, jó fiú vagyok, nem csinálok semmi olyat, amit nem szabad – emelte fel maga elé védekezően a kezeit. – Elég az ágy mindkettőnknek nem? – mosolyogta, éreztem ahogy a vér felszánkázik az arcomba.

- Én nem is gondoltam... – kezdtem volna ellenkezni, de nem tudtam volna kimagyarázni magam nála. Sötétbarna szemeiből könnyedén kitudtam olvasni minden gondolatát, amiktől leginkább zavarba jöttem, s hálát adtam az égnek, hogy nem mondja őket ki hangosan. – Mindegy, még felhozom a telefonom, a nappaliban maradt – mondtam végül, mire bólintva figyelte minden mozdulatom, ahogy eltűntem az ajtó mögött.

Úgy éreztem a szívem kifog ugrani a helyéről, nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alvás ilyen dolgokat vált ki belőlem, s bármennyire is próbáltam magam lenyugtatni egyáltalán nem segített a helyzeten, hogy mikor vissza értem kezemben a mobilommal Paul már az ágyban volt. Egyik keze a feje alatt pihent, miközben ő elmélyülten bámulta a plafon hajszál vékony repedéseit.

A telefont leraktam az éjjeliszekrényre, majd úgy téve mintha mi sem lenne természetesebb bebújtam mellé az ágyba.

Csak pár centi választott el minket egymástól, amit egyikünk sem mert átlépni, s ez a pár centi is olyan szintű feszültséget okozott közöttünk, amit kétségtelenül ő is érzett.