II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

21.

A múlt nem ismétli önmagát. Ebben majdhogynem teljesen biztos voltam, de az az aprócska, megmaradt bizonytalanság folyton képes volt elbizonytalanítani egész héten. Gondolataim rengetegszer forogtak Cosette és Damien között összefüggéseket találva köztem és a lány között, miközben azzal nyugtattam magam, hogy Paul és az én történetem nem ér olyan tragikus véget.

A napok villámgyorsan teltek, s nem csak bennem, de a többi lenyomatban is nőtt a feszültség. Kimben rengeteg rossz előérzet talált utat, ami engem sem hagyott nyugodni. Ráadásul Paul olyan félvárról vette az egész újszülött vámpírok elleni csatát, hogy az borzasztó!

- Ne aggódj már annyit, cica! – szokta mondogatni, mikor éjszakánként folyton ébren talál, s szorosabban magához ölel. – Olyan butus vagy!

- Kíváncsi vagyok te mit szólnál egy fordított helyzetben! – horkantottam, mire arcán pár pillanatra megrándultak az izmok. Ahogyan gondoltam ez egyből nem tetszett neki.

- Mivel tisztában lennék vele, hogy milyen erős és ügyes vagy nem aggódnék fölöslegesen – mondta végül, de mindketten tudtuk, hogy hazudik. Talán még jobban féltene, mint most én őt. – De mivel nem vagyunk fordított helyzetben és én vagyok a farkasfiú nem te a farkaslány fölösleges ilyenről beszélnünk – folytatta.

- Hát szívesebben lennék ott veled, mint itthon azt várva, hogy mikor jössz haza! – pánikoltam immár sokadszorra. Szerintem csak azért nem unta meg ezt eddig, mert mindig látszott az arcán, hogy mennyire jól is esik neki törődésem és féltésem iránta.

- Azért ennyire ne bízz bennem, kérlek – mormolta némi éllel a hangjában, mire bűntudatosan felsóhajtottam és oldalamra fordulva megtámaszkodtam széles mellkasán.

- Tudod jól, hogy nem arról van szó, hogy nem tartalak elég erősnek vagy ügyesnek – magyaráztam, miközben akaratlanul is körözni kezdtem mutatóujjammal mellkasán. – Ez nem attól függ, hogy te mire vagy képes, egyszerűen csak érzem – vontam vállat.

Keze óvatosan, de magabiztosan fonódott mellkasán köröző kezemre, s ajkaihoz emelve tenyerem cuppanósan belepuszilt, mire halkan felnevettem. Barna szemei nevetésem hallatán jobb kedvre derültek, miközben közelebb húzva magához hosszan megcsókolt. Ajkai lágyan, ráérősen szórakoztak ajkaimmal, miközben egyik kezemmel az arcán simítottam végig újra és újra. Könnyű mozdulattal húzott magára, miközben magam alatt éreztem felgyorsuló szívverését, ami mintha az én pulzusommal dobogott volna egy ritmusban.

- Aludnod kellene, holnap még vár rátok egy nehéz nap – mondtam kissé eltávolodva vékony ajkaitól. Másnap még Sam berendelte mindnyájukat, hogy gyakoroljanak. Jasper jobb tanárnak bizonyult, mint ahogyan azt hitték, de persze Paul sosem ismerte volna be. Számukra Cullenék mindig vérszívók maradnak, amit nem is igyekeztem megcáfolni. Egyikőjüket sem ismertem, igazából nem is akartam, tekintve, hogy vámpírból bőven elég volt Damien. A férfit mindig megérezte körülöttem Paul, ami miatt egyre nehezebben tudtam őt elküldeni a dolgára. Sosem akart magamra hagyni, s a csatához közeledve nem is akartam elengedni őt.

- De ha Damien nem az újszülöttekhez tartozik... nem lesz ott a csatánál sem – mormoltam az utolsó előtti nap, mikor Lorelai újra éjszakára ment a kórházba. Paullal ilyenkor sokkal nyugodtabbak lehettünk. Noha tudta nénikém, hogy farkasommal immár minden rendben arról még mindig nem szóltunk és nem is terveztünk neki szólni, hogy az esetek nagy százalékában az éjszakákat is itt tölti.

- Cullenék szerint igen, mert tudja az a pióca, hogy amíg én vagyok nem juthat a közeledbe, ezért először engem kell eltennie láb alól – magyarázta teljes lelki nyugalommal.