II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

03.

Kezem engedelmesen simult az ő hatalmas mancsába, miközben óvatosan magával húzott, s olykor lepillantott rám. Valahányszor rám nézett és tekintetünk találkozott szemei mosolygóssá váltak, pár pillanatra eltűnt körülötte az a feszültség és izgalom, ami amúgy egész végig körülölelt minket. Úgy nézett rám, mintha csak attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek, elpárologhatok vagy ő ébredne fel féltve őrzött álmából, ám sokkal inkább éreztem úgy, hogy én álmodok és nem ő. Elvégre mikor történne meg a valóságban, hogy az első napomon elkap egy idegen, nem is olyan emberi férfi, aztán másnap egy ilyen fiúba botlok, aki folyton úgy néz rám, mint valami kincsre? Nem tudtam eldönteni, fel akarok kelni vagy tovább álmodni?

- Ennyire már nem bízol bennem, mi? – mosolyogta zavartan, mint aki már várta ellenkezésem, mikor átmenve az úttesten megtorpantam az ösvény elején. Mégis miért akarna erdőbe menni?

- Nem szokásom idegenekkel erdőben mászkálni... – ismertem be zavartan, mire halkan felnevetett, s ajkaira akaratlanul is perverz mosoly ül ki, miközben le sem vette rólam a tekintetét, amitől egyre jobban elvörösödtem, s inkább a földet pásztáztam.

- Jó fiú vagyok, nem szokásom lányokat csalogatni az erdőbe, hogy... szóval érted, na... – próbálta elfojtani felkívánkozó röhögését, miközben ajkaira kisfiús mosolyt varázsolt, aminek egyszerűen nem tudtam nemet inteni. Hogyan lehet képes ilyenre egy feneketlennek tűnő, sötétbarna szempár?

- Vezess – sóhajtottam végül feladóan pár lépést téve az ösvényre, mire győzedelmesen, de mégis mindig kisfiúsan szélesebbre húzta mosolyát és előre indult a göröngyös, néhol már eltűnőben lévő ösvényen.

A halovány nappali fény, mely a szürke felhőkön sikeresen átjutott a sűrű lombkoronákban megcsappant, de még valamiért így sem féltem különösebben. Valamiért megbíztam a fiúban, s nem tudtam megmagyarázni még magamban sem, hogy miért, elvégre az, hogy jóképű nem lehet elég ok arra, hogy az erdőbe menjek vele, ahonnan egy ponton túl talán ki sem találnék.

- Szóval...? – próbáltam utálni arra, hogy belekezdhetne a mesélésbe, ha már ide is képes volt becsalogatni.

- Nézd, nem vagyok jó a köntörfalazásban, szóval csak kimondom... – figyelmeztetett le nézve rám, s látva bólintásom folytatta. – Szóval tegnap a férfi azzal az emberfeletti gyorsasággal és erővel egy vámpír volt, míg az a farkas, aki elüldözte őt én voltam – hadarta el végül egy szuszra, mire kellett pár pillanat míg biztosra vált számomra, hogy semmit sem hallottam félre. Mindent tökéletesen jól hallottam, s bármennyire is próbáltam feldolgozni szavait, miközben ő kitartóan várta a reakcióm egyre inkább az fordult meg a fejemben, hogy hülyéskedik velem. Ekkora idiótának nézek ki?!

- Nagyon vicces, remélem jól ki nevetted magad... – mormoltam végül sértetten, teljesen elvörösödve a megalázottságtól, de bármennyire is akartam eltűnni a szeme elől és vissza indulni az ösvényen forró ujjai gyengéden, mégis magabiztosan fonódtak a csuklómra, miközben próbált meggyőzni a maga igazából.

- Komolyan beszélek, állj meg egy kicsit, kérlek...! – makacskodott, de mikor látta, hogy szavainak semmi haszna megadóan eleresztett, s pár pillanat múlva csak arra kaptam fel a fejem, hogy ropogó, ruha szakadós hangok ütik meg a fülem, mire azonnal megtorpantam, s elképedve meredtem hátra, ahol nem rég még a fiú állt.

Az idegen srác helyén most egy hatalmas, szürke farkas állt, sűrű bundával, néha akaratlanul is kivillanó éles fogakkal és ismerős szemekkel. Újra és újra végig kellett néznem az állaton, hogy eltudjam hinni, amit látok, ám nem segített józan gondolkodásomban, hogy az állat pár arasznyival közelebb lépve pár centire volt tőlem. Vagy két fejjel volt magasabb nálam és jó pár izomkötegnyivel erősebb.