II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

17.

Számíthattam volna erre. Nem is értem, miért lepett meg ez az egész annyira, hiszen Paullal annyira mások voltunk... Még a vak is láthatta, hogy ebből nem lesz semmi, hogy a bevésődés mégsem olyan erős, mint amennyire beharangozzák, noha a fájdalom az azt követő napok után egyáltalán nem akart csillapulni. Mintha kitépték volt a szívem, s a mellkasomban tátongó lyuk képtelen volt a gyógyulásra. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott.

Diego egész idő alatt ott volt mellettem, csak akkor volt hajlandó egy lépésnél távolabb állni tőlem, ha kénytelen voltam őt bezárni és suliba menni. Mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben, s kötelességének tartotta, hogy a nap huszonnégy órájában mellettem legyen, ha teheti. Szükségem is volt rá. Hihetetlen, hogy az apró kölyök kutya mennyire képes volt a felszínen tartani. Volt, hogy akár percekig képes volt elterelni a figyelmem, amiért igazán hálás voltam.

Mivel szombaton megígértem neki, hogy lemegyünk Lapushra, s mert olyan édesen csillogó szemekkel nézett rám nem tudtam megszegni az ígéretem. Bár még csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy összefutok Paullal vagy bármelyik farkassal pórázra fogtam Diegot és délután már a tengerparton is voltunk. Öt percenként néztem körbe, ha bármilyen nagyobb zaj megütötte fülem, de néhány Forksi fiatalon kívül senkit nem láttam. Próbáltam a lehető legmesszebb menni az emberektől, semmi kedvem nem volt a társasághoz, ráadásul Diegoban is egyre többször jelent meg a védelmező ösztön, mikor úgy gondolta, hogy nem mindenki jöhet a két méteres környezetemben.

A szürke kutyus vidáman csaholva turkált a köves homokban vagy rángatott el egészen a vízig, majd vissza a fák árnyékába.

- Eldönthetnék már mit akarsz – panaszoltam, mikor újra fák felé húzott. A pórázról nem mertem még elereszteni, féltem, hogy elfutna.

Diego hirtelen megmerevedett menés közben, miközben orrát magasan fenntartva fülét hegyezte. Felemás szeme koncentrálva meredt előre, s egyáltalán nem reagált az én óvatos rángatásomra, mikor igyekeztem elhúzni az erdő közeléből. Nagyon rossz előérzetem támadt. Kutyusom kölyök fogai hirtelen kivillantak, miközben tüdejéből ideges, ellenséges morgás szakadt fel, ahogy az erdő egyik pontját szuggeráltam.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle, de persze válaszolni nem tudott. Különben is, mióta beszélgetek én kutyákkal?

- Cosette... – hangja alig volt több suttogásnál, mintha csak lehelte volna az ismerős nevet, s engem még a hideg is kirázott. A szívem a torkomban ugrott és a hallásom java részét elnyomta a vérem zubogó árama. Bármennyire is rángattam Diegot, hogy menjünk ő makacsul, földbegyökerezett lábakkal meredt előre, mikor a vámpír férfi kilépett rejtekéből. Sápadt bőrén gyémántként fénylett vissza a nap halovány, homályos fénye. Szemei most vörösen izzottak, s egy percre sem eresztett volna el tekintetével. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e rám vagy ugyanaz a mérhetetlen csodálat tükröződik állatias vonásaiban, mint legelső találkozásunkkor.

- Menj el! – kértem alig hallhatóan. Torkom reszelős volt, alig kaptam levegőt kiszáradt számon keresztül.

- Gyere velem – kérte. – Angyalom... – Úgy gondolhatta, hogy a becézgetés meglágyíthatja a szívem, miközben lassan közeledett felém, de tévedett. Diego megérezhette rémültségem, mikor akaratlanul is hátráltam, mert jól láthatóan megfeszültek a vámpírhoz képest gyenge kis izmai a bunda alatt. Semmilyen normális ember nem mert volt közeledni kutyusomhoz, de Damien nem ember volt.

Hátrálásom és félelmem nem csak a kutyám vette észre, de a férfi is, mert tekintete se perc alatt elködösült, s szemeiben türelmetlen harag csillant, mikor lenézett az apró huskyra. Épp hátrébb akartam húzni Diegot, de mire nagyobbat ránthattam volna a pórázon Damien keze meglendült és a póráz kicsúszva ujjaim közül a fának csapódott. Diegoval együtt.