II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

12.

A szívem valahol a torkomban dobogott, mikor haza érve átléptem a bejárati ajtó küszöbét és azon tűnődtem, hogy apuék itt lehetnek-e még vagy egyáltalán meddig szándékoznak itt maradni, mert nekem őszintén szólva semmi kedvem nem volt a társaságukhoz.

Az egész házból csak a konyha homályos fényei szűrődtek ki, majd egy elnyúlt árnyék, ahogy Lorelai felkelt a székből az ajtó zajára és megjelent velem szembe. Arca nyúzottnak tűnt és aggódónak, látszott rajta, hogy egyáltalán nem így képzelte ezt a napot, s látva teljesen zilált és bűntudatos arcát rá nem tudtam haragudni, elvégre nem tehetett semmiről. Apu és az a másik nő hibája volt az egész!

- Hol voltál? – kérdezte, majd mikor rá jött, hogy ez mégsem olyan fontos kérdés tovább folytatta; – Jól vagy? Apád fél óránként hív, hogy haza jöttél-e már... – magyarázta, de ez most cseppet sem tudott meghatni. Az lett volna a legjobb, ha egész éjszakára eltűnök, akkor legalább aggódhatna, megérdemelné.

- Csak sétáltam egyet – vontam vállat hanyagul, igyekeztem nem engedni makacsságomból és nénikémnek sem kegyelmezni, elvégre nyugodtan kidobhatta volna őket... Egyáltalán nem bántam volna, ha nem ezt a napot szúrják el!

- Akarsz beszélni róla? – kérdezte végül megadóan, mikor rá jött, hogy magamtól nem mondok semmit, s az is kétséges volt, hogy az ő kérdéseire értelmes választ adok.

- Meddig maradnak? – kérdeztem nagyon fújtatva, legszívesebben felmenekültem volna a szobámba. Hulla fáradt voltam, s kész akartam lenni mire Paul visszajön.

- Még egy hétig – felelte tömören. Ajkait még szólásra nyitotta, de aztán inkább elhallgatott és hagyta, hogy szó nélkül felrobogjak mellette az emeletre és magamra zárjam a fürdőszoba repedezett ajtaját.

Lehámozva magamról a ruhákat gyorsan a víz alá álltam és hagytam, hogy a forró cseppek felhevítsék elzsibbadt tagjaim, melyek a hosszú sétától és a folyamatosan csökkenő időtől kissé megfagytak.

Csapzott hajam kócosan omlott a hátamra, ahogy magam köré tekerve a törülközőt igyekeztem átmenni a szobámba, hogy pizsit vehessek még mielőtt Paul megjönne, elvégre a nagy sietségben még ruhát sem vittem be magammal az apró helyiségbe, melyből mostanra már csak úgy dőlt ki a tusfürdőm fülledt, meleg illata.

Ahogy becsuktam magam után a szobám ajtaját a hideg levegő egyből megcsapta felmelegedett bőröm, s reflexszerűen mozdultam az ablak felé, hogy becsukjam azt, ám mielőtt még végleg oda érhettem volna egy nagy lendülettel kénytelen voltam megállni, ahogy a fekete árny könnyed mozdulattal bevetődött az ablakon, majd elesett bennem.

Torkomból akaratlanul is egy halk sikítás tört elő, ahogy a nekem csapódó erőtől egyre közelebb kerültem a földhöz, ám mielőtt még végleg megérezhettem volna a szőnyeg keménységét egy forró kart éreztem meg a hátamnál, ami megtartva óvatosan rakott le maga alá, míg a fiú másik karjával saját magát támasztotta meg.

Másodpercekig megszeppenve bámultam fel megdöbbent arcára, elvégre egyikünk sem számított ilyen viszontlátásra tekintve, hogy egy szál törölközőbe feküdtem alatta majdhogynem teljesen kiszolgáltatva.

- Helló – motyogta végül, mikor igyekezett csak az arcomra fókuszálni, elvégre anélkül is eléggé elvörösödtem, hogy teljesen végig mért volna a halványzöld anyag takarásában, de azt a féloldalas mosolyt még így is alig bírta vissza fojtani, mikor meghallotta szívemnek eszeveszett vágtáját. Minden vágya az volt, hogy kiszabaduljon a bordáim fogságából.

- Ez aztán a látványos belépő – motyogtam válaszul, mikor túl tettem magam zavaromon és megtaláltam a hangom. A vékony anyagon könnyedén áthatolt a forróság, ami Paul testéből áradt, s talán az én hőmérsékletem is feljebb futott zubogó véremtől, melynek iramát szinte a fülemben hallottam.