II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

16.

Már hajnali ötkor elmentem lezuhanyozni, s hatkor már teljesen harci szerelésben vártam az idő múlását, hogy végre indulhassak a suliba. Reméltem, hogy ott legalább lekötik a figyelmemet, mert Diego lelkes segítsége ellenére is minden gondolatom visszatért Paulhoz.

A kutyus hevesen csaholva és kilógatott nyelvvel élvezte ujjaim simogató érintését sűrű bundájában, miközben befészkelte magát az ölembe és kihasználta, hogy látszólag minden figyelmemet neki szenteltem. Valahányszor felnézett rám gyönyörű szemeivel mindig képes voltam elmerülni a felemás színekben és abban a játékos, értelmes tekintetben. Egyszerűen imádtam Diegot már az első pillanattól fogva, mikor Paul elhozta nekem. Csak úgy sütött a kutyusból az őszinte szeretet és az a gyerekes lelkesedés minden felé, ami a legtöbb kölyök kutyát jellemezte.

Mire észbe kaptam a vele való játékból az óra sokkal előrébb volt, mint számítottam rá.

Egy lemondó sóhaj kíséretében leemeltem magamról a szőrmókot, mire az csalódott szemeit rám emelve szívszaggatóan nyüszíteni kezdett.

- Sietek haza – ígértem neki, de ez cseppet sem használt. Lekonyult fülekkel követett egészen a bejárati ajtóig, ahonnan már nem engedtem tovább. – Légy jó – simogattam meg még a feje búbját és erőt véve magamon kizártam szomorú nyüszögését, hogy suliba induljak. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, hogy egész nap vele lehessek és soha többé ne hallhassam nyüszítését, de ez képtelenségnek tűnt. Muszáj volt suliba mennem.

Az idő sokkal lassabban haladt, mint ahogyan azt képzeltem vagy remélni mertem volna. Minden perc egy örökké valóságnak tűnt, s a mindig szómenéses padtársam sem segített egykedvűségemen.

- Na, jól van – sóhajtotta elégedetlenül Chloe. – Mi a baj? – kérdezte.

-Semmi – vontam vállat, miközben hanyagul ledobtam magam elé a tálcát, mikor már az ebédlőben voltunk és leültem mellé a műanyag, sárga székre.

-Látom – horkantott. – Szóval? – makacskodott, de amikor nem válaszoltam találgatni kezdett. Tudtam, hogy nem adja fel, ezt a makacs, önfejű énjét már volt alkalmam kiismerni. – Összevesztél a nénikéddel? Rossz dolgozat? Diego szétrágta az egyik cipődet?

- Chloe, állj le! – szóltam rá kérlelően, de hajthatatlan volt.

- Összevesztél Paullal! – bökött felém mindentudóan a villájával, miután lenyelte a szájába emelt falatot. – Igazam van! – állapította meg újra, mikor az arcomra akaratlanul is kiült az a fancsali ábrázat, amit sehogy sem tudtam volna letagadni. – Mi történt? – kérdezte halkabban.

- Semmi – vontam vállat újra. – Tegnap kicsit összekaptunk – próbáltam ennyiben hagyni a témát, de barátnőm sürgető, kíváncsi tekintete ezt nem hagyta. – Mostanában kevés időnk van egymásra, és ez mindkettőnkön meglátszik... Szerintem nem komoly.

- Szerintem sem – mondta teljesen őszintén. – Nézd, bevallom, az elején tényleg alig akartam elhinni, hogy ti együtt vagytok.... De aztán... aztán rá kellett jönnöm, mikor láttalak benneteket a parkolóban, hogy nálatok aranyosabb és összeillőbb párt nem igazán láttam – áradozott, mire a szívem akaratlanul is összefacsarodott. Éreztem, ahogy a könnyek égetni kezdik a szemem, miközben a mellkasomban lévő üresség egyre inkább tágulni kezdett.

Egyáltalán nem voltam biztos Chloe szavaiban. Ezer meg egy érvet tudtam volna felsorolni, hogy Paul miért akarná, hogy ennek vége legyen, s rettegtem tőle, hogy ő is tudja ezek az érveket. Nem lepődnék meg, ha rám unt volna. Talán én is elhagynám magam a helyében.

- Hé, na! – tette vigasztalóan kezét a vállamra, mikor észrevette, hogy mennyire veszélyes is nekem ez a téma.

- Hagyjuk! – kértem. – Majd lesz, ami lesz – döntöttem el végül. Mást amúgy sem tehettem volna. Ő kezdett elveszekedni, igazából még nekem kellene megsértődnöm, hogy képes volt megvádolni ezekkel.