II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

22.

Pihegve feküdtem ziláló mellkasán, miközben ő szórakozottan simogatta a hátam, s olykor apró puszikat nyomott a homlokomra. Pillanatokig csak hallgattam szívének lassan rendeződő szívdobogását és lélegzetvételét, miközben ő szokásához híven szorosan ölelt magához.

- Holnap vigyázz magadra – kértem halkan. Nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta rekedt szavaim, de mikor ujjai pár pillanatra megálltak és a lélegzet is tüdejében rekedt biztossá vált, hogy nem csak a falhoz beszéltem. Szavaim nem tűntek el az éjszaka csendjében, hanem végre valóban célba értek, mert óvatosan leemelve mellkasáról a párnára fektetett, miközben könnyedén fölém magasodott.

- Figyelj – kezdett bele, miközben szabad kezével az arcomon simított végig újra és újra. Jóképű vonásai most komolyak voltak. Egy pillanatra sem eresztette el a tekintetem, s én teljesen a bűvkörébe kerültem. Csak hallgattam mély baritonját, mint kisgyerek az esti mesét lefekvés előtt.

Azokban a percekben éreztem csak igazán, hogy letelt az egy hét. Holnap harcolni mennek, s én egyáltalán nem éreztem biztonságban farkasom irháját. Szívből reméltem, hogy ott nem fogja ennyire félvárról venni a dolgokat, noha most teljesen komolyan beszélt, ami egy kicsit megnyugtatott.

- Ne aggódj fölöslegesen, mert visszajövök, érted? Nincs az a földi erő, ami visszatarthat ettől, amíg az a vérszopó – utalt Damienre – életben van és félsz tőle – Zavartan lesunytam a szemem, elvégre könnyedén rájött, hogy miért vagyok annyira zilált, mikor ma találkoztunk félúton.

- Szeretlek – motyogtam végül, mire halványan elmosolyodott és ajkaimhoz hajolva apró csókot hintett ajkaimra.

- Én is szeretlek téged – mosolyogta, majd újra karjaiba emelve mindkettőnket elnyomott az álom.

A reggel, ahogyan valószínű minden lenyomatot egyedül ért. Paul már sehol sem volt. Csak egy cetli fogadott, hogy ma még gyakorolnak kicsit és egyeztetniük kell Cullenékkel is. Na meg persze az is ott díszelgett macskakaparós írásával, hogy szeret és ne csináljak semmi hülyeséget, amíg távol van. Igazából azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem, amíg távol van. Előre tudtam, hogy nincs az a tévé műsor vagy házi feladat, ami letudja kötni a gondolataim. Hihetetlen késztetést éreztem, hogy percenként az órára pillantsak, miközben jobb elfoglaltság híján összedobtam némi milánóit tudván, hogyha valahára hazaér farkasom biztosan éhes lesz. Ezt legalább el lehet raktározni a hűtőben anélkül, hogy megromlana.

Azt hittem ezzel eltudok pepecselni legalább egy fél napig, de tévedtem. Mikor az órára pillantottam dél múlt pár perccel, s jobbnak láttam inkább haza menni. Paul nélkül ez a ház egyáltalán nem tűnt olyan otthonosnak és biztonságosnak, mint ahogy legelőször láttam. Paul nélkül hirtelen semmi sem tűnt jó ötletnek. Inkább igyekeztem mellőzni vészjósló gondolataim és a legközelebbi busszal inkább visszamentem Forksba.

Mire haza értem Lorelai aludt, így igyekeztem nem túl nagy zajt csapva lezuhanyozni, majd inkább letelepedtem a tévé elé a kanapéra, hogy beletemetkezzek egy cseppet sem érdekfeszítő szappanoperába, ahol negyedóránként csattant egy pofon valaki arcán, miközben a szerelmes, ömlengő vallomások is egymást követték. Ilyenkor örültem, hogy Paulból hiányzik ez a fajta eltúlzott romantika. Úgy szerettem őt, ahogyan van. Valamiért többre értékeltem arcpirító megjegyzéseit, mintha minden órában prózákat mondana, de az nem is ő lett volna. Nem is illett volna pimasz mosolyához és kaján pillantásaihoz, melyek emlékére jóleső bizsergés futott át a gerincemen. Nem akartam elveszíteni őt, nem akartam, hogy bármi baja legyen, mint ahogyan a többi farkast is féltettem. Mindannyiuk aranyos volt és tényleg egy családként működtek, amiért olykor elkapott az irigység, de az utóbbi egy hétben annyit rángatott Paul Lapushra és a falkájához, hogy néha már én is úgy éreztem, közéjük tartozom.