II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

02.

Fülemben hallottam szívem vad vágtáját és vérem zubogó áramát, mikor végre haza jutottam, s becsapva a bejárati ajtót hátam a hideg fának vetettem és lecsúszva a földre igyekeztem megnyugodni. Szorosan öleltem magamhoz a lábaim, miközben homlokom a térdemnek döntöttem és próbáltam úrrá lenni oldalam és tüdőm zsibbadtságán, nagyon fájt ennyi rohanás után... Meg sem álltam miután sikerült felállnom a fa tövétől, nem akartam megvárni míg a férfi vagy az az állat vissza jön értem.

Hálát adtam az égnek, hogy kitudtam jutni az erdőből, és csak az utóbbi pár percben kezdett teljesen besötétedni. A szívem így is kiakart ugrani a helyéről.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg az ajtónál ücsörögtem, ám egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a zárban csörgő kulcs miatt szívem fájdalmasan zökkent egyet és még a lélegzetem is elakadt pár pillanatra. Ijedten néztem körbe a homályos fénybe borult szobán, majd gyorsan feltápászkodva a földről igyekeztem úgy kinézni, mint aki nem az erdőből, hanem az emeletről jött le a zaj hallatán.

Nem kellett sokat fáradoznom azzal, hogy fáradtnak tűnjek, elvégre valóban az voltam. Alig bírtam megállni elzsibbadt lábaimon, mikor Lorelai meglepetten, de elmosolyodva köszönt és a konyhába ment, hogy kávét töltsön magának.

- Nem hat rám a koffein – tette hozzá magyarázólag meglepett arcomat látva. – Viszont te nagyon fáradtnak tűnsz, nem lenne jobb lefeküdnöd? – kérdezte aggodalmasan.

- De, nemsokára megyek – bólintottam elnyomva egy ásítást. – Mi volt benn? – kérdeztem csak úgy, udvariasságból.

- Semmi érdekes – vont vállat. – Úgy hallottam újra medvék vannak a környéken, mármint az erdőben, szóval arra szeretnélek kérni, hogy ne tedd be oda a lábat – kezdett bele komolyan, mire egyből felkaptam a fejem. Medvék?!

- Medvék? – adtam hangot meglepettségemnek, valahogy éreztem, hogy a ma látott állat és azok a bizonyos medvék egyeznek.

- Vagyis egyesek szerint medvék, mások farkasokra esküsznek, nem tudom, még nem láttam őket és őszintén szólva nem is akarok velük találkozni... – magyarázta. – És te se akarj! Apádnak megígértem, hogy vigyázni fogok rád, nem engedhetem, hogy bajod essen!

- Rendben, rendben – feleltem. – Nem megyek, megnyugodhatsz – nyugtattam, mire megenyhülve elmosolyodott és bólintott.

- Holnap akkor eltudod intézni a beiratkozást vagy menjek veled? – kérdezte, mire a gyomrom újra apróra zsugorodott. Hirtelenjében az új iskola tűnt a legkisebb gondomnak, nem akartam egyedül menni, nem akartam újra találkozni azzal a fickóval, hiszen megígérte, hogy vissza jön értem. De mégis minek?!

- Persze, eltudom intézni – feleltem végül visszatérve a jelenbe, mély levegőt véve. – Most viszont felmegyek, fáradt vagyok – búcsúztam el nénikémtől, aki csak mosolyogva biccentett és átvonult a nappaliba tévézni, míg én gyorsan lezuhanyoztam és becsukva az ablakot, elhúzva a függönyt bebújtam a takaró biztonságába. Mintha megtudna védeni...pf.

Talán órákig forgolódtam, mikor végre elnyomott az álom. Valahányszor az álmok és a valóság szélén táncoltam fülemben hallottam a férfi kétségbeesett szavait, hallottam a hatalmas állat vicsorgását és láttam magam előtt az egészet.

Féltem, még álmomban is rettegtem attól a hatalmas rajongástól, amit a szemeiben láttam, valóban úgy csinált mintha évtizedek óta keresett volna, mintha egy elveszett kincs lennék, akit most végre megtalált, s rettegtem attól, hogy nem tudok elbújni előle. Nem akartam, hogy valaha is újra rám találjon.

Reggel mikor felkeltem örömmel konstatáltam, hogy a saját ágyamban vagyok, pontosan ott ahol elaludtam, s nem kellett attól félnem, hogy a tegnapi idegen kedvet kap arra, hogy meglátogasson és újra a hátára kapjon...