II. Marguerite • Paul Lahote ff. / Hun.

18.

Miután Paul megígértette velem, hogy itt maradok, és el is ment kénytelen voltam bevonulni a fürdőszobába, ahol még megengedtem magamnak néhány könnycseppet és kétségbeesést. Diego hiánya elviselhetetlenebb volt, mint ahogyan valaha gondoltam. Most már értettem, hogy apám miért óvott a háziállatoktól. Hihetetlen mennyire az ember szívéhez tudnak nőni és borzasztó annak a fájdalma, ha elveszítjük őket. Ráadásul így... Ha lett volna elég erőm biztosan addig nem nyugodtam volna, amíg ki nem tekerem a nyakát, amíg úgy fához nem vágom, ahogyan ő tette a huskyval.

A tükörbe nézve szemeim vöröslöttek a könnyektől, arcom sápadt volt és nyúzott. Fáradtnak és használhatatlannak éreztem magam. Ráadásul Paul pólója majdhogynem leért a combom közepéig és teljesen esetlenül állt rajtam a sötétkék anyag. Ha egy kicsit nagyobb lett volna biztosan elveszek benne.

Kilépve a párás, meleg fürdőből egyből megcsapott a esti, Forksi hideg, ami kissé lehűtötte dübörgő mellkasom és bőröm alatt zubogó vérem. A világ forgott körülöttem, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert megviseltek a mai nap eseményei vagy mert hosszú napok után újra Paul közelében voltam, vagyis Paulnál... Valószínű mindkettő.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. A percek összemosódtak, miközben én a gondolataimba merültem, s csak akkor kaptam észbe, hogy hol is vagyok, mikor Paul sietős léptekkel megjelent a szobájának ajtajában. Egészen addig az ágy szélén ücsörögtem teljesen némaságba burkolózva, s a sötétkék szőnyeget bámulva.

- Kételkedtem, hogy mégis itt talállak – motyogta inkább csak magának, de jelentősen megnyugodva. Megszeppenve, kissé kábán pislogtam fel magas alakjára, miközben eleresztettem magam elé emelt lábaim.

- Haza kell mennem – szólaltam meg. A hangom újra rekedt volt, alig ismertem rá. – Lorelai biztosan aggódik már... – álltam fel, de ő elém lépve óvatosan visszanyomott az ágyra, miközben elém guggolva egyik kezem az ő hatalmas mancsába rejtette. Forró bőre hihetetlenül jól esett, ahogyan a közelsége is, ha nem gondoltam arra, hogy hamarosan ennek is vége és már nincs Diego, akihez menekülhetnék.

- Lorelai ma egész este benn marad, a közelben történt egy karambol és szükségük van rá bent – magyarázta.

- Attól még haza kell mennem – makacskodtam, mire mély lélegzetet vett, ahogy igyekezte összeszedni gondolatait.

- Először hallgass végig, aztán, ha haza akarsz menni akkor is akkor szó nélkül haza viszlek – kezdte végül. – Tudod, azt hittem, hogy az lesz a legjobb neked, ha minél messzebb kerülsz tőlem és ettől a világtól, főleg most, hogy közeleg a csata a vámpírokkal, azt hittem neked is könnyebb lesz és nekem is, ha tudom, hogy biztonságban vagy, de hatalmasat tévedtem. Egy emeletes barom vagyok, amiért egy percre is bíztam abban, hogy ez mindkettőnknek csak jót tesz... Nem tudom, hogy te miképp vagy vele, de nekem egyáltalán nem tett jót ez a pár nap! Életemben nem volt még ilyen rossz hetem, mint most nélküled! Nem is értem, hogy hogy gondoltam... csak úgy eldobni a bevésődést... idióta vagyok, tudom! – Hangjában bizonygató kétségbeesés vegyült, miközben darálta a szavakat, s a mellkasom furcsa melegség járta át, ahogy hallgattam mély baritonját. A nyugalom elemi erővel tört rám hangjától és közelségétől, de nem akartam engedni ennek az érzésnek. Még ésszerűen akartam gondolkodni, nem akartam olyan könnyen a bűvkörébe kerülni, mint máskor.

- Paul, én nem akarom, hogy csak a bevésődés tartson mellettem – szólaltam meg végül. – Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy eddig csak a bajt hoztam rád, fárasztó egy lenyomat lehetek és teljesen megértem, ha inkább nem kérsz ebből.

- Nem csak az! Dehogyis csak az! – rázta meg a fejét hevesen, mintha csak a gondolatot is őrültségnek tartaná, hogy kényszerből van mellettem. – Én szeretlek, Grace, és ha még képes vagy megtűrni magad mellett akkor önző mód kérlek, hogy tűrj meg! – kérte némi kétségbeeséssel, miközben barna szemei könyörgőn kapcsolódtak a tekintetembe.

- Hülye vagy – állapítottam meg, mire kissé meglepődve, de azért helyeslően bólintott. – És én is hihetetlen makacs, idióta liba voltam... De sosem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes vagy – utaltam iménti vallomására, hiszen sosem úgy ismertem meg Pault, mint aki képes ilyeneket mondani. Nem is vártam el tőle soha. – És szeretlek – fejeztem be végül, mire barna szemei pár pillanatra kitágultak a meglepettségtől. Jóképű arcáról eltűntek a gondterhelt, hitetlenkedő vonások, miközben ajkaimhoz hajolva végre megcsókolt. Ajkai óvatosan játszottak a számmal, mintha nem tudná, hogy szabad-e neki. A gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam, s elmélyítve a csókot karjaim a nyaka köré tekertem és hagytam, hogy végre átvegye az irányítást.

Elképesztően jó érzés volt újra Paul karjai között lenni, miközben egy percre sem szakítva el a csókot hanyatt döntött az ágyon és felém magasodva teljesen hozzám simult. Éreztem minden lélegzet vételét, s biztos voltam benne, hogy ő is érzi minden szívdobbanásomat is, ami olykor kiakadt, mikor farkasom ajkai lejjebb vándoroltak le a nyakamhoz. Forró lehelete és csókja perzselte a bőröm, a vérem szinte égette az ereim, miközben hol fekete hajába túrtam, hol széles, izmos vállába kapaszkodtam.

Egyik keze, amivel éppen nem támaszkodott óvatosan lejjebb vándorolt az oldalamon, ahol aztán sikeresen megtalálta a póló végét, s gondtalan bejutást talált csupasz bőrömre. Forró érintése még inkább felperzselte amúgy is ziháló testemet.

Ajkai időközben visszavándoroltak a kulcscsontom becézgetésétől az ajkaimra, miközben egy könnyed mozdulattal valahogy lábaim a dereka köré kerültek, ahol aztán pont a legérzékenyebb helyen találkozott testem az övével, mire ajkaiból akaratlanul is halk, jóleső morgás szakadt fel.

Bár a testem félreérthetetlenül vágyott Paul után, s minden érintésére ki volt éhezve, amitől nőnek érezhetem magam mellette az agyam egyszerűen leblokkolt, s teljesen bepánikolt. Ezt ő is észrevehette, mert kábán csillogó szemeit aggodalmasan rám emelte, miközben kissé feljebb emelkedett rólam, hogy biztosan kapjak levegőt. A hideg levegő, mely azonnal közénk ékelődött idegesítőbb volt, mint gondoltam, miközben csak Paul érintésére vágytam. Úgy éreztem, elevenen éget el a belsőmből feltörő tűz és vágy, aminek nem hódolhattam be teljesen az agyam miatt. Teljesen zavarban voltam és bepánikoltam.

- Sajnálom – szólaltunk meg végül egyszerre, mire akaratlanul is elmosolyodtunk, miközben Paul igyekezett úgy helyezkedni felettem, hogy ne érezzem nyilvánvaló vágyát, ami miatt óriási bűntudat fogott el.

- Tényleg sajnálom – folytattam, miközben homlokát az enyémnek döntötte, s én végig simíthattam férfias vonásain. – Nem kellene megijednem, de egyszerűen leblokkolok és...kész – magyarázkodtam, mire egy apró csókkal igyekezett elhallgattatni.

- Megértem, teljesen normális – nyugtatott meg. – Nem lesz semmi, amit nem akarsz – tette hozzá magától értetődően, majd egy újabb apró puszi után felegyenesedett rólam, s mielőtt még többet is láthattam volna felső testén kívül már kint is volt a fürdőszoba előtt. – Lezuhanyzom! – szólt még hátra, mire bólintottam, bár azt nem láthatta.

Mikor meghallottam a víz csobogásának hangját feljebb kúszva az ágyon bebújtam a takaró alá és mélyet szívtam Paul jellegzetes, férfias illatából. Kipirult arcom még inkább elvörösödött, ahogy visszagondoltam az elmúlt percekre. Az is zavarba ejtett, hogy belőlem milyen reakciókat váltott ki ez a fajta közelsége, s az még csak hab volt a tortán, hogy én mit voltam képes kihozni belőle. Elhittem, hogy szeretjük egymást, de azon sosem méláztam el, hogy ilyenféleképpen is ekkora hatással vagyunk egymásra. Az érthető volt számomra, hogy én vonzónak tartom őt, hiszen minden lány odáig lenne egy ilyen félistenért, akiből ráadásul annyi erotikus kisugárzás tud áramlani, ami egy egész lány koleszt ledöntene, de az mindig kétséges volt számomra, hogy ő is vonzónak tart engem, hiszen hozzá képest sehol sem voltam. A melleim kicsik, ráadásul egy-kettő képes vagyok bepánikolni, majdhogynem az utolsó pillanatban.

Gondolataimból az ajtó halk nyitódás rázott fel, mikor Paul belépett egy nagy illat felhővel, s könnyedén befeküdt mellém. Sokkal...nyugodtabbnak tűnt, miközben mellkasára vont és apró puszit nyomott a fejem búbjára.

- Hiányoztál – mormolta szorosan ölelve, mire halványan elmosolyodtam és úgy helyezkedtem, hogy halljam szívének minden egyes dobbanását.

- Te is nekem – feleltem, s egy ásításnak álcázva a dolgot újra mélyet szívtam bódító illatából.

Egy örökké valóságnak tűnő idő után újra megérezhettem azt a nyugalmat és biztonságot, amit csak a karjai között tapasztalhattam meg, s ami végül álomba ringatott.