emlékezz rám (BTS fanfiction)

20.rész-A szenvedés különböző formái

"Melyik a rosszabb? A fizikai vagy a szellemi fájdalom?"

Lassan kinyitottam a szemem. Pislogtam párat, majd körülnéztem. Egy jól ismert helyen voltam. Fehér falak, egyszerű fehér bútorok és az a kényelmetlen ágy. Egy kórház. 

De vajon hogy kerültem ide? Próbáltam visszaemlékezni. Csak annyi ugrik be, hogy elvesztem az egyensúlyom és leesek a létráról. Az utolsó ami megmaradt...Yoongi arca.

Pislogtam párat, majd erőt vettem magamon és felkeltem. Senki sem volt a betegszobában csak én. Sóhajtottam. Vajon hogy kerülhettem ide?

Kinéztem az ablakon. Sütött a nap. Elkezdtem keresni a telefonom, amit megtaláltam az ágyam melletti asztalon. Megnéztem hány óra. Reggel 8 óra volt. Visszatettem a telefonom és ledőltem az ágyra.

Ilyenkor elgondolkodok az életemen. Mit meg nem tettem az alakomért és minden egyes hónapban hova jutok? Alultápláltság miatt a kórházba. Már mindenki ismer. Megszokottá vált, hogy havonta bevisznek. Sosem tanulok a hibáimból.

A szüleim halálából sem. Igazából...van valami amit senki sem tud. Aznap, mikor a baleset történt...én is az autóban kellett volna, hogy üljek.

•2011.december.25. Dél-Korea, Daegu

-Omo, de szép ruha!-jegyeztem meg az áruház kirakata előtt-Ha sovány lehetnék, akkor fel is vehetném...

Sóhajtottam, majd sarkon fordultam és megindultam a könyvesboltba, hogy megvegyem a Szaturnuszról szóló könyvet, amit már nagyon rég kinéztem.

Nagy mosollyal az arcomon fizettem ki a könyvet, majd megindultam a kijárat felé. A hideg utcára kiérve, megigazítottam a piros sálam és a haza vezető úton haladtam tovább. 

Mindenki karácsonyi hangulatban volt. Családok, szerelmes párok, barátok sétálgattam a hóesésben. Egyedül voltam, de nem éreztem magam magányosnak. A nyakamban lógó nyakláncot megszorongatva arra gondoltam, hogy Yoongi biztos keményen dolgozik az álmaiért Szöulban. Lehet távol volt tőlem, de úgy éreztem mellettem van.

"Vajon hogy van? Eszik rendesen? Hogy néz ki? Még mindig olyan sovány? Milyen a haja? Átfestette vagy még mindig koromfekete? Szemüveges lett vagy jól lát? Boldog vagy szomorú? Vannak barátai? Van...barátnője?"

Nagyot nyeltem és megráztam a fejem. 

"Mikre nem gondolok? Remélem boldog..."

Megálltam. Jobbra pillantottam és megláttam egy öregasszonyt. Látszólag koldus volt. Egy dobozon ült és összekuporodva előre meredt. Odamentem hozzá, leguggoltam, majd a hideg kezébe tettem a megmaradt szülinapi pénzem. 

-Boldog karácsonyt!-mondtam mosolyogva.

Felkeltem és indultam volna, de megállított.

-Kislány!-mondta, mire hátrafordultam.

-Tessék?-kérdeztem, mire az asszony elmosolyodott.

-Miért vagy ilyen jószívű?-mondta halkan és sóhajtott.

-Tessék?-kérdeztem.

Az asszony felnézett az égre.

-Miért vagy ilyen kegyetlen?-kérdezte...az égtől-Nem tett semmit...nem ilyen sorsot érdemel.

-Asszonyom, jól van?-kérdeztem, de ő folyamatosan az égre nézett...mintha beszélgetne vele.

Az asszony sóhajtott, majd felém fordult.

-Olyan sok pénzt adtál nekem...esetleg jósolhatnék neked köszönetképp?-kérdezte, mire egy kis gondolkozás után, bólintottam.

-Kivel beszélgetett?-kérdeztem, ő pedig elővett egy kártyapaklit, majd megkeverte.

-Egy olyan valakivel, akit mindenki nagyon jól ismer. Fentről...-mutatott az égre-...figyeli a szenvedésünket. Semmi megbánás, semmi felelősségérzet...csak megszámlálhatatlan szenvedés.-mondta, mire értetlenül néztem.

-Oh...-nyögtem ki.

Nem nagyon tudtam erre mit mondani. Az asszony kiterítette a kártyáit.

-Válassz egyet!-utasított.

Választottam, majd az asszony megnézte. Hirtelen elmosolyodott. 

-Talán...mégsem olyan kegyetlen, mint amennyire azt gondoltam.-mondta halkan, majd rám nézett-Ma...készültél elhagyni a várost?

-Igen.-válaszoltam-Át kell ugranom Busanba a szüleimmel.

-Értem... ha ma rosszul fogod érezni magad...akkor maradj otthon.-mondta.

-Miért érezném rosszul magam? Soha nem voltam még ilyen egészséges.-mosolyogtam, majd az órámra pillantottam-Jaj nekem, már rég otthon kell lennem. Vigyázzon magára!-mondta és azzal megindultam.

-Tudom. Ma egészségesnek kellett volna, hogy legyél...de kaptál egy esélyt, hogy megváltoztasd a sorsod.-kiáltott utánam-Boldog születésnapot, Ha Eun.

Megálltam. Nem is mondtam meg neki a nevem és, hogy ma van a születésnapom. Nagy szemekkel fordultam vissza.

-Honnan tudja...-mondtam, de megakadtam.

Mikor visszafordultam, az asszony már nem volt ott.

"Ez meg...mi volt?"

Sóhajtottam és hazamentem. Aznap...tényleg rosszul voltam.

•Napjainkban

Ki lehetett az az asszony? Minden nap ez jár a fejemben.

Hirtelen valaki benyitott. Az orvos jött be.

-Lassan már ide is költözhetsz.-jegyezte meg.

-Kun Woo!-szólítottam meg-Már megint te?-kérdeztem, mire, az említett elnevette magát.

-Én vagyok a személyi orvosod, te lány!

-Jól van, jól van.-mondtam.

-Már megint alultápláltság?-kérdezte felhúzott szemöldökkel-Sosem változol.-sóhajtott-Mostantól egyél rendesen és ne vidd túlzásba a fizikai munkát.

-Oké.-bólintottam-Elmehetek? Már amúgy is elkéstem a munkából.

Kun Woo sóhajtott.

-Van más választásom?-kérdezte, mire elnevettem magam.

-Nincs.

-De vedd be a gyógyszereid, a vitaminjai és egyél rendesen! Szóltam a nagymamádnak, hogy itt vagy, ne aggódj!-utasított, mire bólintottam.

Kun Woo kiment a szobából és bejött egy nővér segíteni. Mikor elkészültem, felkaptam a táskám és kimentem a szobából. Amint a folyosóra értem Kun Woo odaszaladt hozzám.

-Meg sem kérdeztem...ki volt az a srác, aki behozott? Kapucni volt a fején, maszkban és napszemüvegben volt. Behozott téged, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy jól vagy, elment.-magyarázta.

-Öhm...Egy jó barátom.-hazudtam, majd elköszöntem tőle és elmentem.

Fogtam egy taxit és hazamentem, hogy átöltözzek. Amint benyitottam a házba, bementem a konyhába, ahol a nagyim a pultra dőlve aludt. Bizonyára nagyon aggódott...

Nem volt szívem felkelteni, ezért csak egy cetlire ráírtam, hogy épségben hazaértem és elmegyek dolgozni, majd felszaladtam átöltözni.

Mikor megvoltam, gyors felkaptam a kabátom és ismételten hívtam egy taxit, ami elvitt az ügynökségre.

Üdvözöltem a két gorillát és, majd bementem az épületbe. Nagyot sóhajtottam, majd a nyakláncomért nyúltam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a blúzom alatt van. 

Nem sikerült...mivel a nyakláncom nem volt a nyakamban. Pánikba estem. Nem találtam sehol. Elkezdtem keresni a földön hátha most ejtettem le. Leguggoltam és keresni kezdtem.

Hirtelen beleütköztem valakibe. Felkeltem és szembetaláltam magam Min Yoongival.

-Ezt keresed?-kérdezte és a zsebébe nyúlt, bennem pedig megállt az ütő.