emlékezz rám (BTS fanfiction)

26.rész-A szó, amit nem mondhattam ki

"Ha Eun...mindig is csak barátként tekintett Yoongira."

*Ha Eun szemszög*

Kijelentésem után, Yoongi csak bambán nézett. Nem értettem. Ennek most mi baja van?

-Mester...jól vagy?-kérdeztem, mire összehúzta a szemöldökét.

-Mit mondtál az előbb?-kérdezte.

-Azt, hogy nagyon menő vagy!-mondtam mosolyogva, mire Yoongi kifejezéstelen arccal bámult.

-Soha többé...ne vigyorogj rám ilyen idétlenül!-mondta és azzal felkelt, majd szó nélkül ott hagyott.

"Ennyire ronda lenne a mosolyom?"

Sóhajtottam. Mindenki olyan fura. 

Felkeltem és a korláthoz sétáltam. Kihajoltam és lenéztem.

A kórház sok emeletes. Nem is tudom mennyi emelet van. Abban biztos vagyok...hogy magasan vagyok.

"Ha leugranék...biztos nem élném túl."

Egyszer...már álltam itt.

•2012.február.20. Dél-Korea, Szöul

-Kérlek Ha Eun. Könyörgöm neked. Hagyd abba!-sírt a nagymamám-Ha pár perccel később találok rád...akkor már nem élnél. Miért? Miért tetted?-kiáltott fájdalmában, de nem kapott választ-Miért, Ha Eun? Hogy voltál képes...egy késsel megsebezni magad? Hogy tehetted? Azzal a késsel, ami az anyukádé volt...Hallod amit mondok? Ha Eun! HA EUN!-kiáltotta a nevem, mire a nővér leállította. 

-Kérem! Ne ordítson! Ezzel nem lesz jobb.-mondta, mire a nagymamám csak még jobban zokogott-Most menjen haza! Gondoskodunk az unokájáról.

A nagymamámat lassan kisegítette a nővér. Már az ajtónál voltak, mikor Kun Woo lépett be. A nagymamám azonnal nekiesett.

-Vigyázzon az unokámra! KÖNYÖRGÖM!-kiáltozta zokogva, mire Kun Woo lefagyott.

-Most már menjen ki, nagymama!-mondta a nővér és kivezette.

Kun Woo nagy levegőt vett és megindult felém.

-Már egy éve a betegem vagy, mégis...nem ezt vártam tőled.-mondta és azzal megnézte a papírom.

Mikor készült elmenni, halkan, de érthetően megszólaltam.

-Mégis...mit tudsz te?-kérdeztem halkan, és egy könnycsepp gördült le az arcomról.

-Ha Eun...-kezdett bele, de félbeszakítottam.

-Csak...meg akarok halni.-mondtam és még több könnycseppet hullattam el-Engedj meghalni!

Sírtam. Keservesen sírtam.

-Azt nem tehetem, Eunnie.-szólalt meg halkan-Nem tudnám megtenni.-mondta és azzal kiment a szobából.

Sokáig sírtam. Annyira szomorú voltam. Annyira fájt.

Nagy nehezen erőt vettem magamon és felkeltem. Elég gyenge voltam, de minden erőm összeszedtem. Felkeltem és kihúztam a infúziót. Nehezen, de lábra álltam, majd szipogva kimentem a szobából. A folyosón nem volt senki. Próbáltam szedni a lábam a tető felé. Beletelt egy kis időbe míg felmásztam a lépcsőn, de végül feljutottam a tetőre anélkül, hogy valaki észrevett volna.

Könnyes szemekkel másztam fel a széles korlátra. 

"Csak egy ugrás és vége.

 Csak egy ugrás és vége.