emlékezz rám (BTS fanfiction)

1.rész-Egészen a csillagos égig

-Nézd, Yoongi! Hullócsillag!-kiáltottam.

-Woow!-csillogott a szeme.

-Mit kívántál?-kérdeztem kíváncsian.

-Azt, hogy ne menj el!-nézett letörten a szemembe.

•Napjainkban

-ÉN SEM AKAROK ELMENNI!-riadtam fel.

Körbenéztem. Reggel volt és az ágyamon ültem. A fehér takaró csak a hasam fedte, a lábaim a takarón kívül helyezkedtek el a pihe-puha matracon. Pizsamaként egy fekete short és egy fehér póló volt rajtam.

-Oh...csak álmodtam.-jelentettem ki.

"Miért álmodok folyton a múltban történtekről? Olyan rég volt...10 éve."

Még emlékszem arra a napra mikor elköltöztünk Busanba. Nehezen illeszkedtem be. Nem voltak barátaim és folyton bántottak. A szüleim pedig sokkal többet dolgoztak és csak pár percük sem volt rám. Végül is valahogy túléltem az ottani általánost és középiskolát, bár folyton piszkáltak, hogy kövér vagyok. Viszont erős jellem vagyok, szóval kibírtam.

Arra is emlékszem, hogy 18 évesen visszaköltöztünk Daeguba. Olyan boldog voltam, viszont egyben kicsit féltem is. Féltem, hogy Yoongi is el fog ítélni, mint mindenki, mert kövér vagyok. Mikor elmentem a házukhoz, nem találtam ott. A bátyja azt mondta elköltözött Szöulba, hogy híres rapper legyen. Hátrahagyott mindent és mindenkit. Miért is lepődök meg? Hisz én is ezt tettem. Elmentem és egyedül hagytam Yoongit.

Emlékszem még karácsony estéjére is. Daeguban voltam, a házunkban. Egyedül...pedig születésnapom volt. Anyáék valami papírokat rendeztek Busanban. Felhívtam őket és ordítoztam velük. Elmondtam nekik, hogy sosem figyelnek rám és most a születésnapomon sincsenek velem. Nagy veszekedés után hazaindultak hozzám. Nem is gondoltam egy-két tényezőre, csak duzzogtam. Például arra, hogy az utak...jegesek voltak. A szüleim nagyon gyorsan vezettek. A szeretet vezette őket és csak egy pillanatra nem figyeltek...és megtörtént a baleset. Az én hibám volt. Ha nem hisztiztem volna, még mindig élnének. Ami a legjobban fájt az az, hogy az utolsó, amit nekik mondtam, annyi volt, hogy 'Gyűlöllek titeket!' !

A temetésre már nem annyira emlékszem. Minden homályos. Csak a nagymamám szavai és a keze amit felém nyújt ugrik be. Azt mondta költözzek hozzá. Azt mondta éljek vele. Kétségbe voltam esve. Nem tudtam hova tovább. A nagymamám volt akkor az egyetlen, akit magam mellett tudhattam, ezért beleegyeztem és hozzáköltöztem, Szöulba. A házunkat Daeguban eladtuk.

Bárhogyan is állt mindenben mellettem a nagymamám, egyedül éreztem magam. Magányos és letört voltam. Mindig is elítéltem azokat, akik vagdosták magukat, de végül én is azt tartottam a legjobb megoldásnak. Csak egyszer csináltam. Egyetlen egyszer. De úgy, hogy többet ne tudjam meg tenni. Ott feküdtem a földön és a fehér szőnyeget szép lassan átitatta a vérem. A nagyi talált rám. Ó...bárcsak elkésett volna, de nem. Nem így történt. Úgy látszik istennek más dolga volt velem. A nagymamám segíteni akart, és én nagy nehezem elfogadtam a segítségét. Viszont minden megváltozott. A depressziós korszakom alatt, éheztettem magam, aminek az lett a következménye, hogy lefogytam. Úgyhogy nagyon sovány vagyok. Rám sem lehet ismeri. Ha valaki, aki látott kövéren, és most látna...nem ismerne fel.

A nagymamám támogatásával elmentem egy pszichológushoz, aki rendbe hozta a lelki gondjaim. Ezután beiratkoztam egy egyetemre, ahol sminkesnek, fodrásznak és stylistnak tanultam. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán mert sosem volt stílusom és nem törődtem a kinézetemmel. Új életet akartam kezdeni és mivel így alakult...új külsővel is. Ha már egyszer az életben rendes alakom van, akkor szeretnék szépen kinézni.

Az egyetemi éveim alatt nagyon megszerettem a kpop-ot, így nagyon vártam az új banda debütálását. Valami Bangtan Boys. De amikor kijött az MV...lefagytam. Az egyik tag akit Sugának hívnak nagyon emlékeztetett valakire. Utánanéztem és akkor sokkoltam le. Yoonginak, a gyerekkori barátomnak teljesült az álma. Híres rapper lett. Én ígéretemhez híven a rajongója lettem, de csak ennyi. Nem akartam találkozni vele. Nem mentem el a koncertjeire, a fanmeetingjeire vagy bármi olyanra, ahol élőben láthatom. Nem akartam találkozni vele, ezért messziről elkerültem. Én csak a távolból támogattam és örültem a sikerének.

Most itt ülök az ágyamon. Nagyi lent a konyhában bizonyára készíti a reggelit. Fel kéne kelnem.

Lassan lehúztam magamról a takarót és kimásztam az ágyból. A tengerkék falakkal, hófehér és levendula lila bútorokkal berendezett szobámban a szintén hófehér szőnyegre léptem, és megindultam a fürdőszoba felé. Kiléptem a folyosóra és benyitottam a fürdőszobába, ahol rendbe szedtem magam, majd egy elégedett mosollyal mentem vissza a szobámba. Felkaptam egy szürke cicanadrágot és egy nagy fekete mintás fehér pólót. A pólóm alá bujtattam a nyakláncom, amit még Yoongitól kaptam és indultam volna le a konyhába reggelizni, de hirtelen megcsörrent a telefonom.

Az állásközvetítő volt. Olyan nagy sebességgel vettem fel, hogy majdnem elejtettem a telefont.Már régóta várom, hogy állást kapjak. Végre itt a lehetőség.

Felvettem a telefont. Az állásközvetítő azt mondta kaptam munkát egy ügynökségnél. Megkérdezte elfogadom-e az ajánlatot erre én rávágtam, hogy igen és erre azt mondták, hogy mindjárt elküldik SMS-ben az ügynökség nevét és adatait. Izgatottan tettem le a telefont és vártam az SMS-t.

"Mekkora szerencse! Végre van munkám! Az eszem eldobom!"

Mikor megérkezett, gyors elolvastam.

"Big Hit ügynökség? Milyen ismerős...mintha hallottam volna már róla."