Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Nine

SungJong .x. MyungSoo

Esti hideg, sötét égbolt, halványan pislákoló utca lámpák.
Ezeket láttam csak ahogy haladtam a cipőm alatt kopogó beton járdán. Egy lélek sincs, ami jó jel. Tökéletes arra, hogy olyat tegyek ami senkire sem tartozik.

Lassan fogyott el a talpam alól a kemény talaj, nem sokára már csak füves sár tocsogott bakkancsom alatt.
Egy-egy ritkán elhaladó kocsi zaja már rég nem zavarta a csendesre tervezett estémet.

De rég voltam itt. Miért kötök ki mindig ugyan itt? Csak boldog akarok lenni, de az emberiségnek nevezett valami mindig ide üldöz. Lehet gyenge vagyok és megfutamodok, de inkább ez mint, hogy tovább éljek egy olyan helyen ahová nem tartozom.

Család? Számomra ismeretlen ez a szó. 19 éves koromig volt, aztán mintha egy senki lettem volna kidobtak, mint egy kutyát.
Barátok? Álszent faszok. Megkeserítik és megnehezítik az életemet.
Szerelem? Sosem lehetek szerelmes, és sosem leszek.

Azt mondják csodálatos, de én minden nap csak fájdalmat érzek miatta. Ő olyan más... Jobb mint én valaha leszek. Azok a szemek, puhának látszó selymes bőr, mindig tökéletes haj... De vajon belső?
Igaz is, manapság mit is jelent az a mondat, hogy a belső számít... A külső megfog a belső megtart? Hülyeség.
Ha valaki nem néz ki jól, avagy nem az eseted oda se mész hozzá. És ha azonos nemű mint te sokkal rosszabb...

Igaz szerelem nem létezik csak egy álom amit szerelemnek hiszel. Felesleges álmodozni. Az élet szar, vagy csak én lennék ilyen szerencsétlen?

67 méter és az örök nyugalom...
Megtámaszkodtam a híd alig fél méter magas korlátján tenyereimmel.
A híd nem stabil így már nem használják, de relytéj miért nem bontották még le. Talán ez is egy jel, hogy meg kellene tennem?

Könyörgöm kinek hiányzonék? Senkim sincs. Akkor meg? Egy szánalmas ember vagyok akit mindenki utál.
Elborult az agyam így másodpercek alatt már a korláton ültem a mélybe meredve.

Olyan szép. A napközben gyönyörű kék tenger most feketében pompázott rajta az égről visszatükröződő csillagok melyek csak növelték szemeket megcsodálkoztató látványát.

Hirtelen az égre emeltem a tekintetem. Több millió csillag és egy hatalmas hold ami most fényt ad nekem az éjszakában.

- Utálom magam- hangom elveszett az éjszakába. Válasz természetesen nem jött. De kit érdekel, hogy utálom magam? Ők is utálnak engem én is magamat. Ez így van rendben.

- Miért engedted, hogy megszülessek? Hogy ne legyek boldog? Hogy mindenki áttaposson rajtam? Mi a fasznak nem engedted, hogy hamarabb meg tegyem?- ordítottam a gyönyörű ég felé kimeredt szemekkel.

Olyan szép, olyan rossz dolgokat vágok hozzá. Kezdek megbolondulni...

Vettem egy mély levegőt és ismét az alattam lévő csodaszép tengerre szegeztem sötét, már könnyfátyolos szemeim.

Levegővel töltöttem meg a tüdőm és lassan kieresztettem. Csak néhány perc és meg nyugszom. Nem lesz több bajom. Nem lesz miért izgulnom.

- Segitsh...- elhaló hangok a távolból.

Abba az iranyba kaptam a fejem. Vérszag? Elhaló hangok? Pontosabban elhaló ismerős hang amit ezer közül felismernék. Miért van itt? Mi van vele?

Lepattantam a híd alacsony korlátjáról és sietősen mentem a hangok után. Egyre inkabb ellepte az agyam minden féle rémkép róla ahogy haldoklik.

Sajnos beigazólódtak... Ott feküdt a sárban, megtépedt ruhák, megtépedt haj megviselt arc. Jézusom...

Közelebb mentem. A mocskos sár keveredett vörös vérével.

- Hyung?- térdeltem le mellé.

Térdem belesüppedt a sárba.
Nem kaptam választ csak erőtlen nyöszörgést.

Leszarva milyen kapcsolatban vagyunk átvizsgáltm a testét. Szúrás nyom? Elővettem a telefonomat és hívtam mentőket.

- Hyung, ne, ne- rázogattam vállait, hogy ne csukja le a szemit.

A mentősok elvittél velem együtt. Egy dolog járt a fejemben... Ne legyen baja. Ha későn értem oda azt sosem bocsátom meg magamnak.

Az a néhány óra, amit a fehér ajtó előtt töltöttem azt nem kívánom senkinek. Ideesség és aggódás egyvelege nyomta mázsás súllyal a mellkasomban, hevesen dobogó szívemet.

- SungJong? A beteg látni kívánja önt- jött oda hozzám egy nővér.

Meghajolva megköszöntem, hogy értesített és bementem a fehérre vakol kórterembe.
MyungSoo úgy ült az ágyon mintha semmi nem történt volna. Ajkai kissé fel voltak dagadva ahogy az arca bal oldalán egy kisebb vágás égtelenkedett.

- Szia- húzta pici mosolyra száját.

- Jobban vagy?- álltam meg az ágy előtt.

- Hogy téged itt látlak, igen- bólintott lassan.

- Huh?- votam fel a szemöldököm.

- Nem ugrottál le. Boldog vagyok- nagyobb lett a mosolya, de fájdalmas grimasz utan ismét alap állásban volt a szája.

- Te ezt...- kerekedtek ki a szemeim.

- Hogy megmentsem egy értékes személy életét- mutatta a nyakában lógó kis szikét.

Értékes ember? Én? Túl sok vért vesztett?
Jó kezdhetnék viccelődni azzal, hogy, hülyeség, de az igazat megvállva... Jól esett hallani valaki szájából, hogy értékes ember vagyok.
De az, hogy miattam kockáztatta az életét.. Miért tette?  Érdemes megkérdezni? Talán máskor, inkább kiélvezem, hogy másnak értékes vagyok.

- Gyökér...- motyogtam és megráztam a fejem.

Az akkor elterülő mosolya nekem is halovány mosolyt csalt mindig komor ábrázatomra.

Valaminek a kezdete? Talán az élet nem is olyan szar, csak más irányból néztem eddig...