Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Thirteen

Napsütéses időben lassú tempóban sétáltam JungKookal az oldalamon. Minden nap ugyan az. Ugyan azok a kérdések és ugyan azok a válaszok...

- Már megint öngyilkosságra szomjazó fejed van- sóhajtott gondterhelten a fiatalabb, mintha ez akkora probléma lenne.

- Tudom- válaszom rövid és szinte már betanult volt.

- Miért hagyod, hogy ennyire szenvedj miatta? Nem ér annyit...- rázta meg a fejét ez által tökéletesen beállított haja elmozdult, de egy könnyed mozdulattal vissza is simította a rakoncátlan és engedetlen tincseket a helyükre.

- Mindenkinek más éri meg. Én szenvedek, mert bízok abban, hogy jobb lesz. Még annak ellenére is, hogy sosem reménykedem- fejtettem ki a gondolataim pedig soha senkinek nem szoktam beszélni Róla csak Kooknak. Viszont néha még mellette is teljesen senkinek érzem magam. De ezt már az évek során legalább sikerült megszoknom. Akár a vele járó egyedüllétet és azt, hogy sehol nincs helyem. Vagyis már nincs...

- Miért vagy ennyire negatív?- pislogott felém barna szemeivel.

- Megölték a pozitív énemet- mosolyogtam keserűen. – A csalódások melyek padlóra küldtek.

- De én mindig itt leszek és összekaparlak, ha összeragasztani nem is mindig foglak tudni...- sütötte lesz íriszeit.

- Amit köszönök, de lehetetlen feladatot, nem fogsz tudni megvalósítani- vontam vállat és az út további részében nem beszéltünk.

Én szükségtelennek éreztem a beszédet, ő meg gondolom nem volt kíváncsi rám.

- Akkor suli után találkozunk- hagyott ott, hogy hagy szenvedjem át újra egyedül ezt a napot is.

Magányosan az órák csiga tempóban telnek. Semmi hasznomat nem éreztem ismét. Csak voltam, mint egy átlátszó lélek. Lebegtem akár egy szellem és szenvedtem csendben, mint aki beletörődött a sorsába.
Az éveknek tűnő tanórák után időben kiértem a hatalmas, fehér épület elé.
Kook szokás szerint késett. Persze, miért is érne oda valahova időben?
A gondolattól megforgattam szemeim és próbáltam lekötni a figyelmem, hogy azért az idő teljen gyorsabban. De minden egyes magányosan eltöltött időben képes vagyok a lelkemet kínozni mindenféle "mi lett volna, ha..." gondolatokkal. Le kellene az ilyenekről szokni, de lehetetlen. Ő, ahogy a gondolataimban lépked már megszokottá vállt. Nehéz és nem mellesleg lehetetlen feladat.

- Nah itth vagyok- esett szinte mellém JungKook.

Felé tekintettem és végigmértem csapzott kinézetét. Kócos haját, izzadt tincseit melyek homlokára tapadtak, pirosas arcát és duzzadt, cseresznye színű ajkát.
Mások mit látnak benne? Sosem fogom ezt megérteni.

- Mi az?- pislogott rám meglepetten. Gondolom túlságosan sokáig bámultam.

- Csak azt próbálom megfejteni, hogy te miért kellesz mindenkinek- fejeztem ki gondolatmenetemet viszonylag röviden.

- Te is kellenél, ha kinyitnád a szemedet- vett egy mély levegőt és teljesen rendezte légvételét, ha már kinézetét nem is tudta.

- Te is máshogy látod az embereket, mint én- vontam meg a vállam.

- Csak kicsit változnod kellene. Nem a múlton rágódni, hanem nyitni az új felé, más emberek felé is- tette kezét vállamra amitől megdermedtem.

- Egyszer nyitottam az új felé... Vissza utasított és elhagyott. Kösz, de nem akarok többet- csaptam el a kezét és megigazítottam táskám pántját.

- Jó.. Bocsánat. Csak próbálok segíteni- sóhajtott lemondóan.

- Ezzel csak rontasz a helyzetemen. Fogadd el. Ilyen vagyok- én már lezártnak tekintettem a témát, de ő még folytatta a vitatkozásnak is tekinthető beszélgetést.

- De nem ilyen voltál. Ő tönkre tett téged. Engedd már el!- emelte meg a hangját, amit én is szívesen megtettem volna, de inkább csak lehunytam szemeimet és elszámoltam egy ideig mielőtt olyat tettem volna, amivel az egyetlen mellettem álló személyt is elüldözhettem volna.

- Nem tudom őt elfelejteni- beszéltem a megszokottól is lassabban és halkabban. – Ő nekem fontos. Lehet neked az első olyan ember, aki iránt legelőször mást éreztél, mint erős barátság nem volt olyan fontos, de nekem ő igen. És az is marad. Ne vitatkozz, velem kérlek- nem néztem a szemébe, inkább csak a földet bámultam. Újra minden érzelmet szerettem volna eltűntetni az arcomról, de nem tudom mennyire sikerülhetett volna akkor, ha barna, csalódott és gondterhelt tekintetébe kellett volna néznem.

- Ezer meg egy embernek kellenél... Miért pont ő?- halkult el amúgy egész kellemes hangja.

- Mert szeretem...- ez az egyetlen válasz volt, amit meg tudtam fogalmazni. Többet ne várjon.

- Értem. Menjünk...- fordult el tőlem es egyenesen elindult.

Néhány mély levegő után én is követtem. Nem szólt semmit, amiért hálás voltam. Gondolom rájött túllépett egy bizonyos határt, amit nagyon nem kellett volna.

Némán követtem árnyékát, de hirtelen valami megakadályozta, hogy tovább menjek.
Nem kaptam fel a fejem, de nem mozdultam. Ismerős illat lengte be a körülöttem lévő levegőt. orrom az illatott azonnal Hozzá kötötte. Keze vállamon pihent és ujjai lágyan érintettek mégis parancsolóan hatottak lényemre.
Torkomban méretes gombóc keletkezett és semmivel nem tudtam legyűrni. Minden egyes vele kapcsolatos érzésem egyszerre jelent meg. Megbántotság, szerelem, gyűlölet, szeretetet és hiányérzet.
Kook árnyékát láttam megfordult és hasonlóan ledermedhetett. Nem csoda...

- Sziasztok- hangja zene volt füleimnek. A legszebb zene. Lehunytam a szemeim és próbáltam ennek az egyetlen árva szónak mindenét magamba szívni.

- Szia...- szólalt meg bizonytalanul JungKook mintha nem hinne a fülének.

Erőt vettem jégbefagyott testemen és felemeltem a fejem. Éreztem vállamon pihenő keze szép lassan maga felé fordít. Nem ellenkeztem. Még jól is jött ez a semminek mondható segítség. Első amit megpillantottam a szemei voltak melyek próbálták elkapni a tekintetem. Nem kellett nagyon próbálkoznia, kék íriszei az én, szinte kistányér méretű szemeimmel összetalálkozott és azután sem engedte el. Kezét a vállamról már elvette, de hiányzott. Még annyi testi közelség is jól esett, bár mérhetetlen szomjamat csak kis mértélben csillapította.

- Szia...Hyung- préseltem ki magamból ennyit, bár a hangom így is megremegett a rövidke mondat közepén.

- Szia- lágy mosolyt eresztett felém, amit nem tudtam hova tenni.
Most rajtam mosolyog? Vagy a szituáción? Vagy min?

- Am..azt hiszem megyek...- nyögte be Kook és elsietett.

Nem csoda, hogy ilyen hamar lelépett. Legszívesebben sírva elfutnék. Nehezen kapok levegőt. El fogok ájulni...

- A barátod nagyon örül nekem úgy látom- nézett Kook után ezzel a folyamatos szemkontaktust megszakította.
A szorító érzés a mellkasomnál megszűnt és újra kaptam levegőt. Hihetetlen miket tud velem tenni...

- Miért...?- folytatni akartam a mondatot, de mivel többre nem telt reménykedtem abban, hogy fél mondatból is ért.

- Tudod...- pillantott a földre majd újra a szemembe. Az az őszinte tekintete a szívemig hatolt. Kellemetlenül kezdtem érezni magam. Olyan volt mintha ki tudná olvasni minden gondolatomat. - Mások inkább eljátszák a beteget, hogy otthon maradjanak. Én viszont ezt az opciót arra használtam, hogy haza jöjjek, akár csak egy kis időre is- a mondta végére megfejthetetlen mosoly bújt meg ajkai szegletében.

Nem tudtam erre mit mondani. Egyszerűen csak ledöbbenve figyeltem arcát. Hogy változott a véleménye ennyit? Azalatt az idő alatt, míg távolságtartó volt velem, mikre jöhetett rá? Miért félek még mindig reménykedni? Miért zavar ennyire össze?
Úgy érzem azokra a kérdőjelekre ideje lenne már megválaszt adnia...