Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Eight

SeungCheol x JeongHan

Miért megy el? Nem vagyok neki elég jó? Mit kell tennem azért, hogy itt maradjon? Magamhoz akarom láncolni, hogy soha ne hagyjon el. Mert én őt szeretem. Mindennél jobban.

Ilyesfajta gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy becsengettem a fehérre vakolt, szépen gondozott kertesházba. A ház tulajdonosa mosolyogva nyitott ajtót. Hosszú, szőke haja gondosan kifésülve omlott a vállára. Arca fáradságról árulkodott, de szeretet teljes mosolya amivel mindig megajándékozott minden egyes találkozásunkkor most is ott ült arca szegletében.

-Hyung- mézédes hangja ahogy a tiszteletet megadva kiejti megnevezésem elolvasztja a kinti hideg által megfagyott testem és elernyednek befeszült izmaim.
Legszebb mosolyommal megajándékoztam, majd bentebb léptem a csillogóan tiszta lakásba. Egyedül él fiú ebben a lakásba, de sosincs egy szem kosz se sehol. Nagyon szépen rendbe tartja amiért nagyon irigylem. Néha elgondolkoztam azon mi lenne, ha össze költöznénk, de hamar elvetem mindig az ötletet... Csak a baj lenne belőle. 21 éve titkolom még előtte is, de rossz embernek érzem magam... Ő elmond mindent én pedig a legnagyobb titkomat nem mondtam el neki. De miért is tenném... Hisz nem lesz itt velem...

- Baj van Hyung?- aggódva fürkészte arcom és kis kezével a szemembe lógó tincseket elsöpörte, hogy láthassa szemeim, amik most csak szomorúan csillogtak.

- Tudod te- kaptam el a tekintetem és inkább a földet bámultam.

Ismét az a szorító érzés a mellkasomban... A szemeim szúrtak és alig bírtam magamban tartani az érzelmei. Miért akarom minden egyes percben megtenni? De nagyobb kérdés... Miért nem teszem meg? Mert félek? Meglehet. Hogy reagálna? Elítélne? Tényleg itt hagyna és már ritkán, se jönne vissza, egy-egy találkozóra, hogy láthassam?
Undorodna tőlem...

- Hyung baj van- kijelentése meglepett, de határozottsága még jobban. Megragadta a kezem és a hatalmas nappaliban elhelyezkedő kanapéra ültetett. Kiment a konyhába majd egy bögre gőzölgő folyadékkal tért vissza.

- JeongHan...- néztem rá, ahogy átnyújtotta nekem a bögrét és török ülésben helyet foglalt mellettem.

Árgus szemekkel figyelte minden egyes kortyomat. Még mindig isteni teát tud készíteni.
Nincs olyan dolog ebben a férfiban ami ne lenne tökéletes.
A kinézete szemeket vonz, a belsője tiszta, a szíve hatalmas. Szeretem minden porcikáját. De elhagy...

- Ne menj el...- azt hittem ezt a rövidke mondatot ki fogom tudni mondani minden féle gyengeség nélkül, határozottan, viszont a testem nem erről árulkodott.
A szemeim ismét megteltek szúró sós cseppekkel, a mellkasomra mintha mázsás súly nehezedett volna nehezen kaptam levegőt, hangom egy oktávval magasabban csengett, a végére elcsuklott.
Már sehol nem volt a magabiztos fiú, ahogy mindig jellemzett. Ilyen helyzetekben inkább vagyok félénk, ha az érzéseimről kell beszélnem.

- SeungCheol... Még fogunk találkozni- megsimította az arcom és egy ép legördülő könnycsepp a kezén landolt. Azt vártam elveszi a kezét, de nem. Két tenyerébe fogta letört arcom és szorgosan törölgette ujjaival minden kieresztett cseppem. Gyenge voltam és sebezhető, de ő itt volt mellettem és próbálta tartani bennem a lelket.. Még ha nehezen is ment neki.

- De nem akarom, hogy el menj. Hiányozni fogsz nagyon. Nem lesz ugyan olyan semmi...- egyre hevesebben hadováltam, de ő figyelt, hogy megértse a sírástól eltorzult hangom és hadarásom.

- De még fogunk találkozni. Muszáj el mennem, de vissza fogok jönni. Ígérem- szavait nyugtatónak szánta, de nem segített.

Megráztam a fejem és elhúzódtam kezeitől. Ne érjen hozzám, csak rosszabb lesz minden.

- Kérjek JeongHan... Szeress és maradj itt- tenyerembe temettem arcom és keservesen zokogni kezdtem.

Ha elhagy, akkor el megy a másik felem. A lelkem egy darabját elveszítem és a szívemben örök sötétség fog maradni.
Ő aranyozta be a napjaim, miatta volt érdemes felkelni, hogy láthassam...

Mi lesz velem nélküle? Ő terelt mindig, ha nem mondja meg mit tegyek, összetörök...

- Én... SeungCheol szeretlek. Ígérem vissza fogok jönni- megfogta állam és magával szembe fordította bánatos arcom.

Szomorúan elmosolyodott s meglehetősen lassan hajolt ajkaimra.
Nyeltem egy kisebbet és lehunyt szemeimet vártam azokra az ajkakra amikről már nagyon rég álmodtam.

Utolsó pillanatban lágy csókba invitált. Lassan mozgatta párnáit az enyémeken ezzel mozgásra bírva ajkaim.
Finoman és picit félénken tapasztaltunk. Új volt mindez mindkettőnk számára, de valami hihetetlen.

Bátorkodtam ízlelő szervemmel végig szántani alsó ajkán bejutást kérve. Leejtette állát ezzel hagyta, hogy felfedezzem szájának belső szegleteit. Ahogy nyelvünk össze simult angyali hangon felsóhajtott. Elmosolyodtam és remegő kezeimmel átfogtam törékeny testét.

A kis mohó közelebb férkőzött hozzám és formás lábaival körül ölelte derekam. Végig simítottam lányokat megszégyenítő alakján amitől kissé megremegett. Hozzám simult testével és kezeivel felzongorázott pólóm alatt a mellkasomhoz. Felsóhajtottam kezeinek érintésére. Egész életemben ezekre vágytam, de persze oda fent megint valakinek nem tetszett a boldogságom, és megszólalt a telefonja.

Nagyon lassan engedte el ajkaim, de hiába csörgött a zsebében a telefonja csak ajkaimtól milliméterekre próbálta megtölteni a tüdejét éltető levegővel.

- Mennemh kell- pihegte szomorú tekintettel.

- Megígérted. Vissza jössz. Menj mert lekésed a gépet- ezek a szavak fájdalmasan hagyták el nem rég még ajkait csókoló ajkaimat, de tudtam ez a helyes.

Mert akit igazán szeretsz engedd el és ha vissza jön hozzád akkor tényleg szeretett.

Utolsó búcsú csók után kilépett azon az ajtón ami előtt tépelődtem a dolgok helyességéről. Helyesen cselekedtem?
Majd kiderül...