Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Seventeen

JeongHan .x. SeungCheol

++++++++++++++++++++++++++++

- Mit keresek én újra itt?- tettem fel magamnak eme költői kérdést.

Elküldött, elhagyott, tisztán kimondta, hogy többet nem akar látni... Miért bízok abban, hogy viccelt?
Oh, gyenge és naiv énem, mikor foglak már elhagyni téged?

Végtagjaim nyárfalevélhez hasonlóan remegtek. Beszédem szabályozhatatlan lett és a mozgásom esetlen.
Izgulok, félek, rettegek...
Nem merem megtenni. Nem akarom újra hallani szavait. Hogy a szájából elhagzódjon újra lelkemet megmaró, életemet megkeserítő mondatok hada.
Inkább a testi halál, mint újra a lelki kínzás.

Időközben könnyessé vált tekintetemet az égre emeltem.
Bárányfelhők sorakoztak egymás után szabálytalan mintákban. Különlegesek és személyesek. Mindenki azt lát benne amit szeretne. Amire épp vágyakozik. Amit épp akar...

Hosszú hajamba vezettem kezeimet és reménykedtem abban, hogy ezzel a könnyed mozdulattal sikerül minden bosszús, lavinaként a fejemet betemető gondolatot száműznöm majd. Tévedtem. Szokásomhoz híven.

Egyetlen kisebb lépéssel közelebb férkőztem a gyönyörűen fényes faajtóhoz.
Kezemet felemeltem és vártam egy picit, hogy hátha kinyitják.
Nem történt meg persze ezért óvatosan néhányszor megkopogtattam a kemény ajtót.
Hátráltam egy lépést, hogy majd ha kinyitja ne legyek már tőle kevesebb mint harminc centire. Nem bírnám annyira a közelségét.

- Oh...- lepődött meg miután meglátta kis termetemet.

Szólásra nyitottam a számat, de még magam sem tudtam, hogy mit is akartam valójában.

- Megszólalsz még ma Törpe?- sóhajtott és kilépve bezárta maga után az ajtót.

- Én..é...- estem pánikba. Próbáltam kinyögni valamit, de egyszerűen nem ment. Dadogtam, újra csak féltem.

- Te?- próbált valamit kihúzni belőlem.

- Nem tudom- sóhajtottam egy nagyot. - Bocsánat a zavarásért.

Megembereltem magam és hátrálva elindultam, de amint leléptem a járdára az egből hevesen kezdett szakadni az eső.
Mi? De hát az előbb még...

- Gyere vissza!- kiáltotta SeungCheol és bement.

Az ajtó nyitva maradt, s nem tudtam eldönteni menjek-e vagy tegyek úgy mintha meg sem hallottam volna.
Egyre jobban zuhogott fejem felett az eső. Másodpercek alatt elázott mind a hajam, mind pedig a ruhám.
Így nem tudok haza menni, bár nem is akarok. Be akarok menni, nem tudnék tovább bizonytalanul élni. Hogy nem tudom mit miért tesz és mit miért tett...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Hyung!- kiáltottam utána boldog mosollyal.

Magas termete megtorpant és apró, tőle megszokott mosollyal megfordult.

- Na mi az?- pillantott le rám.

A futás miatt szemembe lógó hajamat hátratűrtem és csillogó szemeimet a magasabbra szegeztem.

- Megyünk együtt?

- Nem buszkoz megyek. De ha akarsz gyere- s azzal indult is tovább.

Rövid lábaimmal követtem ahogyan tudtam. Szokatlanul szótlan volt. Baja lenne? Mi történt?

- Hyung...- álltunk meg egy fa árnyékában.

A kisgyerekek kacajától hangos játszótér kellemes hangulata átjárta a testem. Ahogyan a lágy szellő is mely hosszú hajamat megmozgatta.

- Igen?- dobta le a táskáját majd leült a fűbe.

Követtem példáját, de míg ő csak ült én el is terültem a méregzöld füvön.

- Baj van?- fordítottam az ő iranyába fejemet.

- Nincs- bámulta a kék eget és ledőlt mellém.

Akaratlanul araszoltam hozzá közelebb, de nem lett volna szabad. Megfogadtam, hogy nem fogok próbálkozni. Nem erőltetem.
Tisztában van az érzéseimmel ezért ezentúl mindent tudatosan kell, hogy tegyen.

- Látod a felhőket?- szólalt meg egy idő után.

Összevont szemöldökkel néztem az égre, de a hatalmas ágaktól nem nagyon láttam semmit.

- Nem- ráztam meg halványan a fejem.

- Pontosan...

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A meleg házba belépve megszabadultam elázott cipőimtől és kabátomtól.
Zoknim a csempén nem hangzódott így észre sem vette, hogy a konyhába mentem. A pultnál öntött egy bögrébe pirosló, gőzölgő folyadékot.
Megfogta mind a kettőt majd az előbb említettet a kezembe nyomta.
Finom illatok csapták meg orromat. Két teljesen ellentétes illat viszont nagyon is passzolnak.

- Szabad megkérdeznem miért is kerestél meg?-  tette le kávéval teletöltött bögréjét a dohányzó asztalra.

- Nem tudom- halk válaszom után ismét nagyot kortyoltam a torokmelengető teámból. Mindig annyira finom.

- És miért jöttél be?- kérdezett újra.

- Mert behívtál- kaptam rá hirtelen elfáradt tekintetemet.

- Oka mindennek van. És ez nem egy ok ahogyan az sem, hogy esik. El is mehettél volna. Mond JeongHan, miért?- egész testével felém fordult és várta, hogy megyszólaljak.

Kezeim között szorongattam a meleg bögrét. Nem tudtam többet inni. Gombóc keletkezett a torkomban amit nem tudtam egyszerű nyelésekkel eltűnteni.
Próbáltam leplezni az ijedtségem, de előtte az ilyenek nehezen mennek.
Csak azért hiszi el azt amit mutatok felé, mert nem is akarja tudni milyen vagyok valójában.

- Én csak...- egyetlen mondat kavargott a fejemben amit már rég el akartam neki mondani. Amiben tudna ő is segíteni...
- Én csak szeretném végre tisztán látni a félhőket a sötét lombok megül...