Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Twenty- Two

--- 2JAE ÚJRA HYUNGNAK!😂---

****************************

- Felhők- bámultam a kék eget elbambult tekintettel. Kezeim magam mellett pihentettem és az alattuk lévő füvet markolásztam.

Fülemet a lágy szellő és a mellettem szuszogó fiú halk légvétele ütötte meg. Ezek inkább voltak kellemesek, mintsem zavaróak.

JaeBum válaszára várhattam volna még egy ideig mert nem bőbeszédű, de én akkor se adtam fel. Mindig csak várok és reménykedek, hátha egyszer megered a nyelve.

Nem is mertem rávezetni tekintetem mert tudtam, hogy akkor elveszek arca különleges vonásaiban és nem akarok újra olyan kellemetlen helyzetbe kerülni mint legutóbb.

- Miért mennek a felhők? - haraptam ajkaimba és reménykedtem, hogy egy mondatot legalább ki tudok belőle húzni az újabb, gondosan átfontolt kérdésemmel.

- Te miért sírsz mikor egyedül hagynak?- a tőlem idősebb, de így is fiatal fiú még egy pillantást is megeresztett felém amitől a kérdésre is elfelejtettem először válaszolni.

- Nos?- vonta fel tökéletes ívű szemöldökét az új kérdés mellé.

- Én... Mert félek hogy elhagytok és nem tudok utánatok menni- rágcsáltam már ősidők óta kínzott cserepes ajkaim.

Tudtam, hogy itt nincs rossz válasz mégis bennem volt egy bizonyos érzés, ami azt sugalta, hogy lehet rosszul válaszoltam az egyszerű kérdésre.

- Ők is félnek. Ezért haladnak egymás után szorosan ,hogy ne vesződjenek el...hm- hümmögését nem tudtam hova rakni, de válaszán elgondolkoztam. Igaza lehet...

Akkor én egy felhő vagyok. Követem azokat, akik közel vannak hozzám mert félek, hogy ha elmennek sose jönnek vissza és magányos leszek...

***

Kezd világosodni. A fáktól mentes területet a nap felkelő fénye bíbor alkonyos fénybe öltöztette. Hiába volt ez a gyönyörű szín, az én szíveben mégis fekete fény csillogott.
Akárhányosz a melletem ülőre tévedt a tekintetem, mindig eszembe jutott a nemsokára köztünk húzódó több kilóméter távolság, ami megpecsételi sorsunkat.

Hirtelen egy ismerős kezet éreztem a vállamon pihenni, ami közelebb húzott magához.

- Igen? - néztem ráhatalmas szemekkel és hatalmas fájdalommal a lelkemben.

- Csináljunk képet- nyúlt az én zsebembe majd elővéve telefonom, megnyitott a kamerát.

Kezeim azonnal arcom előtt volt mert rondaságomhoz semmi sem fogható, s elfordultam.

- Ná YoungJae~- húzta el nevem s elvette kezeim arcom előtt. - Meg fogod köszönni ezt a képet

- Milyen elővigyázatos vagy- morogtam kevésbé kedvesen

- Minimum- mosolygott és visszahúzva magához megcsinálta a képet, bár nem volt a legtökéletesebb.

- Ezt tartsd meg- nyomta a kezembe a telefonom.

- Rendben- motyogtam és elraktam azt.

Napokkal később elment, de próbáltam feldolgozni. Valószínüleg soha többé nem látom.
Egyetlen dolog lebegett szemem előtt. Igyekszek jó felhő lenni, hogy kövessem őt és, hogy ne hagyjon magamra soha

Valahogy éreztem, hogy ezzel elkéstem...

***

-Miert veszed el őt tőlem mindig?- nem bírtam tovább magamban tartani az érzéseimet.

Az értesítő levél elolvasása után rögtön gépreszálltam, hogy már csak így, de utóljára végre láthassam. Egy könnycseppet sem volt időm ejteni, de most sikerült azokat a rakoncátlan cseppeket végig engedni szomorúságtól eltorzult arcomon.
Egyetlen kérdésem volt ,de arra még talán maga JaeBum se tudná a választ. Miért ment el oly hamar, hogy a búcsúra idő sem volt?

Talán ő tudta... Ő már akkor tudta!
Lepillantottam a kezemben tartott képre ami már egy ideje kézzel fogható formában is mindig velem volt. Könnyeim rácseppentek a képre s próbáltam a szemeimre ereszkedő fátyol alól újra az emlékezetembe vésni csodálatos vonásait és különleges arcát.

Levendula volt? Vagy talán rózsa? Nem emlékeztem pontosan, de mind két virágból tettem lábaimhoz, a többi mellé.

Úgy mentél el, hogy el sem búcsúztál, mindenki szívében örök fájdalmat hagytál.

Szerelmünk nem volt valós, de mégis hűséges felhőd voltam. Követtelek, de elkéstem. Egyszer talán képes leszek magamnak ezt a hatalmas hibámat megbocsátani.

A képpel együtt ültem le a hóba. Vékony nadrágom másodpercek alatt átázott s testemet bejárta a kegyetlen hideg.
Reszketeg kezekkel tettem le az utolsó emlékemet, s otthagytam aznap egész lelkemet.