Yaoi OS [BEFEJEZETT]

SIX(+16)

FIGYELMEZTETÉS: NEM BTS PÁROS!

GOT7~ 2JAE

****************************

2017.05.21.

Magány... Ez az egy szó ami képes romokba dönteni akár egy átlagos életet is. Minden olyan jól ment. Egyetlen egy dolog volt viszont ami nem működött. Az pedig, hogy sosem találtam a helyem.
Mindig próbáltam mutatni, hogy semmi bajom nincs, de valójában igen is van bajom. Senki nem hallgat meg, senkinek nem tudom elmondani a problémáim, azt hogy mi nyomja a szívem. És a titkaimat is mind magamban folytom, hátha egyszer eltűnnek és megváltozok. Mindig reménykedem, hogy egy nap az emberek egy melegpárra nem úgy fognak nézni, mintha embert ölnének azzal, hogy felválalják a kapcsolatukat, hanem elfogadják. Tudom, milyen érzés mikor elmész emberek előtt a szerelmed kezét szorongatva boldogan, hogy ő a tiéd és téged választott, de a nyamvadt emberiségnek mindent el kell rontania. Hisz ők csak erre jók. Csak el rontani tudnak mindent... Mindig mások életével foglalkoznak ahelyett, hogy a saját semmirekkelő dolgukkal foglalkoznának. Mi történt veled emberiség? Miért nem fogadjátok el a Másat? És mindenki panaszkodik, hogy magányos.
Akkor kérdezzenek meg egy meleg srácot, hogy min megy keresztül nap mint nap...

... A buszom megállt a végállomáson, és a sofőr várta, hogy én mint utolsó utas elhagyjam végre a tömegközlekedést biztosó járművet és úgy mint minden nap haza sétáljak, az amúgy első megállónál lévő házamhoz.

Komótosan leszálltam és ahogy letettem a lábam a biztos talajra elkezdett szakadni az eső. Mogyoróbarna hajamat percek alatt átáztatta. Nem volt nállam esernyő és a pólónak hála néhány lépés után már bőrig áztam.
Tökéletes időjárás, tökéletesen tükrözi a kedvem. Pontosabban az egész életem.
Az esőt sem szereti senki. A hó ugyan az csak hidegebb formában, még is a havat szeretik...

De én határozottan eső vagyok. Család semmi. És pár? Ugyan soha senki. Mindig magányos voltam, de nem engedtem, hogy ez a mardosó érzés átvegye a testem uralmát. Mindig küzdöttem ellene.
De ideje lenne feladni? Hisz 22 éve küzdök problémákkal. Én is kifáradok és elgyengülök...

Buta gondolattól vezérelve 90 fokos fordulatot vettem és az úton keresztül próbáltam véget vetni a szenvedésemnek.

Milyen gyáva dolog az öngyilkosság... Ahelyett, hogy megbírkóznék a fájdalmaimmal gyáva módon a halálba menekülök. Az élet számomra túl nehéz feladat volt...

Szemeimet a felém száguldó kocsira szegeztem. Magamban mértem az utolsó másodperceim... 3...2...

Mi a szar? Az autó dudálva sietett el, hogy ha rendőrt hívnak ne keveredjen bele. Én nem az úton feküdtem a saját véremben...sajnos.
Valaki megmentett. De ki?

Kérdőn néztem körbe, de mozdulni nem tudtam. Akkor vettem észre, hogy két kar, mint erős láncok, körbefonják a derekam ezzel nyugton maradásra kényszerítve.

- Miért akartad?- kérdezte az idegen.

Hangjára akaratlanul is lecsukódtak szemeim. Az a megnyugvás és lágyság amit a hangja árasztott átjárta a testem. Valamiért elszállt egy pillanatta minden. Csak a hangja lebegett körbe az egész testem.

Láncokra hasonlító karjai meglazultak így könnyen megfordulhattam, hogy végre lássam az arcát annak aki....megmentett? De én nem akarom, hogy meg mentsenek. Csak öljenek meg és könnyebb lesz mind nekik és mind nekem...

- Nem válaszoltál. Mi a fasznak akartad megölni magad?- az előző lágyság eltűnt.

A számomra idegen férfi hangja kemény és számonkérő lett. Mintha annyira rátartozna. Egy teljesen idegen embernek nem fogom elmondani, hogy mit érzek. És nincs joga így beszélni velem!