Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Twenty-One

Máskor kellemes félhomálynak gondolnám azt, amire keltem, de most inkább irritálóan romantikus fénynek. Néhány napja még vele is hasonló félhomályban ültem, s öntöttem ki neki a szívem legmélyebb fájdalmait, de minden… hiába
A távolság nem csak az érzéseinket változtatta meg, hanem az egymáshoz való viselkedésünket. Próbálom leplezni, de nehezen megy. Bele vagyok esve, de reménytelenül. Ennek főként én vagyok az „oka”, de változtatni ő tudna. Ha nem az lenne minden egyes alkalommal, hogy visszautasít, de azért még tovább fűz, akkor talán előrébb jutnék abból a reménytelen állapotból, amibe kerültem.
Viszont ő, velem ellentétben közel sem ilyen. Nehéz elhinni, hogy bármit is érez és teljesen lehetetlen is. Kisebbnek tekint, lenéz, és még sorolhatnám. Hülyének néz és játszik. Egyszer már bedőltem ennek az egésznek, többször nem akarok, de ez akaratom ellenére van. Túlságosan hatással van rám… El kell felejtenem, de magamtól.
Morogva kikeltem az ágyból s elhúztam a szobát félhomályba tartó függönyt. A szemembe vágó erős fényű sugarakat próbáltam a kezemmel és hunyorgással távol tartani kevéske sikerrel. Lebotorkáltam a konyhába s egy csésze erőt adó italhoz fordultam. A lépcsőről ismét halk, lépésszerű hang szűrődött le a konyhába. Néhány másodperc múlva felbukkant mellettem lakótársam álmos feje.
- Jó reggelt- köszöntem újabbat kortyolva az energiabombámból
- Tudod milyen nap van, ugye?- indított egyből a tegnap este témájával.
Apró és fájdalmas sóhajjal jeleztem, hogy igen… sajnos tudom.
- Mikor indul?- ránézett a falon lógó órára. Követtem a tekintetét s a gyomrom másodpercek alatt ugrott görcsbe. Kevesebb, mint 2 óra…
- Nincs már sok- elfojtottam a hangom, hogy a tengernyi csalódottság és a sírás ne tudjon előtörni és meglátszódni rajtam.
Egyszer… egyszer tudtunk normálisan beszélni és én rengeteg lehetőséget elhagytam. Nem tudtam neki oda adni azt, mit már egy ideje magamnál tartok, nem mondtam ki azokat, amiket már egy ideje ki kellett volna. Reménykedtem… reménykedtem, hogy még újra látom, de helyette minden egyes adandó alkalommal lerázott. És őt ez nem zavarta. Egyszerűen csak nem vagyok neki olyan fontos, mint ő nekem. Míg én egyszerre tekintem példaképnek és szerelmemnek addig ő egy egyszerű céltáblának néz, amit mindig a tökéletes helyen talál el, hogy az nekem fájjon…

- Kimész, ugye?- remény hallatszódott hangjából, hogy nem futamodtam meg.
- Igen- bólintottam határozottan és megittam az utolsó kortyot is a csészém aljáról.
***

Reménnyel a szívemben sétáltam ki a vonatállomásra. Kevés ember lézengett annak ellenére, hogy a nemsokára indul a következő vonat. próbáltam felfedezni a sok fekete és sötét kabátos alak között őt, de nehezen ment.
Aish… már csak fél óra. Hol vagy már? Picit kétségbeesett lettem annak ellenére, hogy tudtam… Hiába leszek itt, a búcsúzás sosem fog megtörténni.

Meg van… Tisztes távolságból bámultam a tőlem néhány méterre álló személyt.  Nem volt vele senki mégis sugárzott róla, hogy nem kevés emlékkel fog haza utazni. Vajon a gondolatai között vagyok most? Vajon gondolt-e rám ebben a néhány napban? Vagy csak azért találkozott velem, mert nem akart megbántani?
Olyan sok szomorú és negatív gondolat, már hiányoztatok. Ellepte az elmém a sötétség, újra csak szenvedtem és miért? Mert hagytam magam visszalökni oda ahonnét néhány hete kiszedett. Abba az állapotba, amit már nagyon kezdtem unni. A folytonos rosszkedv és a folyamatos rossz gondolatok. Nem tudok nekik megálljt parancsolni, hisz nem én szabom meg. Nekem lassan már szabad akaratom sincs hiszen nem merem kinyitni a számat.
Idősebb, nem kell még egyszer az, hogy lehordjon. Mióta közölte velem, hogy nem egy szinten vagyunk, visszafogom magam. Nem akarom elveszíteni, nem érnek annyit az érzéseim. Inkább szenvedek csendben és tudom magam mellett még akkor is, ha csak játszik.

A vonat távoli hangja csapta meg a fülemet. Nem hittem volna, hogy ennyi ideig elgondolkodtam volna. Már ő sem állt ott, elvesztettem a tömegben így már csak a beérkező vonatot és a felszálló embereket figyeltem. Ott van… valahol. Hirtelen a kezdetleges kevés emberből kisebb tömeg lett, akik egymás fellökve kerestek ülőhelyet maguknak.
Hátráltam néhány lépést és visszatartottam a szemeim sarkában ülő könnyeket. Képes volt rá… Ott álltam mellette és rám se nézett, s annyira nem tart, hogy elbúcsúzzon… Tévedtem talán? Tényleg ugyan azt csinálja, mint egykoron? Tényleg ennyire naiv és könnyen manipulálható ember lennék? 
Igaza volt, csak annyit elfelejtett mondani, hogy nem csak mások, de ő is ugyan úgy ki fogja használni a gyengeségemet…