Yaoi OS [BEFEJEZETT]

Twenty- Five

Március 23.

A rikácsoló hangforrást egyetlen karnyújtással megszüntettem s édes álmoktól fáradt szemekkel pislogtam a félhomályban úszó szobába.
7:25
Utálom, hogy ez a vacak már az utolsókat rúgja s véletlenszerű időkben riaszt fel.

Egy fáradt ásítást elnyomva keltem ki ágyam börtönéből életet adó reggeli folyadék után áhítozva.
A kávéfőző hangos zaja már a reggeleim megszokott darabja lett. Szinte már fel sem tűnik.

Kinyitottam a konyhaszekrény kevés ajtaja közül az egyiket, elszomorodva vettem észre, hogy kifogyóban van kb minden. A cukros üveg alján néhány teáskanál kristály csillogott, ami még talán ma sem fogja rendes ízűvé varázsolni a kedvenc italomat.

Ma el kell menned vásárolni.

Megszokott hangja újra felcsendült. Már össze se rezzentem, hisz hangszíne egész kellemes.

- Majd ha lesz időm- válaszoltam miközben igyekeztem nem melléönteni az utolsó szem cukrot sem.

Elkevertem s az ütött-kopott poharat kezembe fogva belekóstoltam.
Még épp iható.
Egy fintor kíséretében felvettem a legelső és legegyszerűbb ruhadarabjaim egyikét.
7:40
Még 20 perc séta, de így is késni fogok. Talán Mr. Im már megszokta.

Rozoga ajtókon keresztül kijutottam a kéményfüst miatt zavaros levegőbe.

Jobb lett volna, ha hozol esernyőt.

Amint kimondta ezeket a szavakat a vastag füstfelhő felől hatalmas szemekben kezdett el szakadni az eső.

Morogtam valamit, amit még én sem értettem, de nem indultam vissza esernyőért. Csak azért is szakadó esőben indultam el a hosszúnak ígérkező útra.

Olyan makacs vagy

- Te sem hagyod el az elmém- suttogtam

Mert én ideszülettem.

- Ez nem válasz- forgattam meg élettől már csak halványan csillogó szemeim s teljesen elázva akár egy hajléktalan, úgy léptem be az épületbe.

Az első pillanattól úgy éreztem, hogy csupán csak egy kis szellő vagyok, aki átfúj az épületen, de ugyan úgy távozik is.
Hiába segítségért vagyok itt, nem sikerül kigyógyulnom a problémámból. Egyszerűen nem hagy el.

Ruhámból és hajamból csöpögött a víz. Cipőm sáros nyomott hagyott maga után, míg eljutottam a kijelölt orvos ajtaja elé.
Szokásomhoz híven végigfuttattam szemem a táblán.

Rendelés minden hétköznap 7-től.

Elfordítottam fejem a fehérre festett fal felé ahol az óra pontban 8 órát ütött. Nem késtem?

Most legyél magadra büszke. Végre valamit jól csináltál az életben.

Gúnyos kacajt engedett meg magának, ami megrázta egész testemet. Utálom Őt...

Kezeim ökölbe szorultak és meggondolatlanul, ráadásul hangosan akartam neki visszaszólni, de a hátamat megérintő kéz nem hagyta.

- Most is beszélt hozzád?- orvosom érdeklődő, kíváncsi hangja képes volt lenyugtatni hirtelen haragra gerjedt lelkemet.

Nem szóltam semmit csak kelletlenül bólintottam. Szemeimmel a padlót vizslattam s magamban próbáltam elfojtani minden bennem maradt érzést ahelyett, hogy elmondanám annak, aki valójában azért van itt, hogy meghallgasson.

- És mit mondott?- kortyolt bele fekete kávéjába. Az valószínűleg finomabb, mint az a valami, amit én ittam reggel.

- Csak...észrevette, hogy most nem késtem- szokatlanul elgyengülök emellett a férfi mellett s a hangom mindig jóval halkabban csengett, mint bármikor.