A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

11. rész

Tenyerem hangos csattanás kíséretében találkozott a - Jungkook arcát - fedő selymes bőrrel, mire az említett egyed döbbenten kapta ujjait az egyre jobban vörösödő folthoz. Kikerekedett szemekkel tekintett villámokat szóró íriszeimbe, ami miatt késztetést éreztem arra, hogy akár, itt és most neki essek az utcán, és addig üssem, ameddig csak tudom, de erő hiányában kétlem, hogy bármennyi eséllyel is rendelkeznék ellene.

- Semmit nem tudsz rólam. - sziszegtem ingerülten, miközben tettem egy lassú lépést hátrafelé, ugyanis éreztem, hogy közelsége megfullaszt, de most nem feltétlen abban a bódulatot és mámort okozó értelemben.

- Lehet, hogy nem ismerlek olyan hű, de sok ideje, de amit kellett, azt így is le tudtam szűrni rólad. - felelte undortól csöpögő hangon, majd folytatta - Sajnáltatod magad mindenki előtt, Iseul nap, mint nap szenved miattad és aggódik, miközben te tökéletesen elszórakozgatsz a drágalátos pasiddal, úgy, hogy közben az unokahúgomnak ígértél még pár napja egy második randit! - fröcsögte indulatosan, testemben pedig hirtelen szétáradt a félelem. Tudom, hogy ez a Jungkook, aki itt áll előttem, nem a valódi önmaga! Ő nem beszélne felém ekkora undorral a hangjában, igaz?

- Nincs értelme vitatkoznom veled. - a harag pillanatok alatt szállt ki belőlem a félelemmel együtt, s már nem éreztem semmit, csak kínzó ürességet a mellkasomban. Előttem áll egy fiú, akinek okán hamis reményekkel kezdtem el hitegetni magam, s most mégis, úgy beszél rólam, mint egy szennyről. Én ebbe már belefáradtam.

- Taehyung! - ragadta meg csuklómat erélyesen, miután hátat fordítottam neki, s elindultam a belváros irányába, de amint meglátta arcomat, nyelt egyet, s rémülten hátrált tőlem pár lépést. Tekintetem üres volt, szemeim pedig vörösek a visszatartott sírástól.

- Ne érj hozzám, kérlek! Undorító alak vagyok, de nincs mit tenni, igaz? - nevettem fel gúnyosan egy hamis mosoly kíséretében - Egyszerűen csak élvezem, érted Jungkook? És hát tudod, Jackson annyira hihetetlen az ágyban, hogy azt elmondani nem lehet. - fordultam az ég felé tettetett vággyal a hangomban, majd folytattam - Hanuel pedig, nagyszerű lány, de ezt te is tudod. Gyönyörű és kedves, mit ne mondjak? Telhetetlen vagyok. - nevettem fel, mire egy kemény öklöt éreztem meg arcomon, a következő pillanatban pedig már a földön feküdtem.

- Tudod, jobb, hogy még az előtt rendesen megismertelek, mielőtt... - itt azonban elharapta a mondat végét, és idegesen meredt a messziségbe - Basszus Taehyung, a barátod is lehettem volna! - csapott idegesen a mellettünk található kerítésre, majd ujjait a hajába futtatva ráncigálta meg rakoncátlan tincseit.

- Nincs szükségem barátokra. - feleltem közönyösen - pedig legbelül épp egy barátért és egy megértő ölelésért epedeztem -, miután nagy nehezen felkászálódtam a kemény betonról. - Most pedig, ha megbocsátsz, megyek és megbaszatom magam. - kuncogtam fel nyersen, majd egy utolsó lopott pillantást vetve a - az engem - meredten bámuló fiúra, kissé sántikálva, de megindultam a város irányába.

Egy pillanat erejéig át is futott az agyamon, hogy esetleg felhívom Jacksont, de gyorsan el is vetettem az ötletet és a telefonom kikapcsolása után, bele is rejtettem a zsebembe, mondván, erre többet most úgy sem lesz szükségem.

A nappalt már javában felváltotta az éjszaka, de én még mindig céltalanul kóvályogtam a főváros kihaltabb, inkább gettó és nyomornegyedhez, mint, hogy Dél-Korea legszebb városához hasonlító környéken, miközben könnyeim megállás nélkül folydogáltak. Szánalmasan éreztem magam, és ezen az sem segített túlságosan sokat, hogy az arcom még mindig rettenetesen fájt a Jungkooktól kapott öklöstől. Bár azt nem tudtam pontosan, hogy maga az ütés fájt jobban, vagy a szavak, amiket neki mondtam, és a szavak amiket kiprovokáltam belőle, minden esetre borzasztó érzés volt, még annak ellenére is, hogy tudtam, jól cselekedtem. Közben azonban bennem volt a félelem is, ugyanis nem tudtam, hogy Apám mit fog reagálni, mikor ilyen kinézettel valamikor hazaállítok, és abba sem mertem belegondolni, az Esernyős miket mondhatott el rólam Iseulnak. Egyáltalán, van még hova haza mennem, vagy most már tényleg csak a beszámíthatatlan Jacksonra számíthatok?