A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

15. rész

Az emberek élete az állandó áldozatok meghozataláról szól. Áldozatokat hozunk a szeretteinkért, a családunkért, a barátainkért, a társadalomért, egy jobb jövő reményének érdekében, és a szerelmünkért is.

Gyakran magunkat kell beáldoznunk, feláldoznunk, azért, hogy mások, számunkra fontos emberek számára, a legjobbat biztosíthassuk. Mártírok, hősök, vértanúk - vagy puszta életképtelen senkik, akik nem tudnak jobbat kitalálni, akiknek nincs erejük jobbat kitalálni, mint hogy magukat áldozzák be valamiért, valakiért, valakikért.

Sosem szerettem másokhoz fordulni a problémáimmal, mindig magamban emésztgettem, ami bántott. Tipikusan az a csendes, önmarcangoló típus vagyok. Sosem meséltem senkinek az átsírt éjszakáimról, a többször is darabokra hullott szívemről, és ha tehettem volna, a gyakori verésnyomokat is eltüntettem volna magamról, csakhogy Nővérem ne pillanthassa meg azokat.

Mindig is úgy voltam vele, hogy attól még, hogy én szenvedek, bajban vagyok - arról másnak nem kell tudnia, hiszen attól egyikünknek sem lesz jobb. Nem akartam, hogy lássák, mennyire gyenge vagyok, szégyelltem, hogy létezik olyan fiú a Világon, mint amilyen én vagyok. Nem gondolkodtam mielőtt cselekedtem, egyedül akartam magamra vállalni a Világ összes problémáját, úgy éreztem, hogy minden teher az én vállaimra nehezedik mázsás súlyként -, s minden rosszért, minden katasztrófáért, balszerencsés esetért magamat okoltam. "Én tehetek erről is." - ez a rövid, ám annál komolyabb jelentésű mondatocska, naponta többször is elhagyta ajkaimat, nagyjából úgy kilencszer, az azt jelenti, hogy hetente hatvanháromszor, évente pedig körülbelül háromezer kettőszáz-hetvenhatszor.

Ez annyit tesz, hogy évente minimum háromezer kettőszáz-hetvenhat dologért okoltam magamat - talán jogosan, talán nem -, s mégsem tettem semmi mást az önsanyargatáson, melankólián kívül - amivel egyébként még további fájdalmakat okoztam másoknak.

Még a halálra sem voltam képes, mert nem voltam elég bátor. Úgy gondolom, hogy valahol, mélyen, mindig abban reménykedtem, hogy lehet jobb, hogy van kiút a sivárságból, a bánat fojtogató tengeréből -, én tényleg bizakodtam benne, hittem benne, fohászkodtam minden létező Istenhez, kérleltem Édesanyámat, hátha figyel rám, hátha hall engem még a másvilágról is.

Aztán jött Ő. Az esernyős srác. Jeon JeongGuk. A semmiből érkezett, hirtelen csak ott termett, az egyik legborzasztóbb napomon lépett be az életembe, mint egy Angyal, egy Védőszent. Nem mondtam el sose senkinek, de azon a napon azért vertek meg, mert miután csúnya szavakkal illették az Édesanyámat, életemben először, kikeltem magamból, s rájuk kiabáltam. Nem mondtam rájuk semmi csúnyát, semmi sértőt, csak megvédtem a számomra legfontosabb embert a Világon, akit jelenleg, a saját balszerencsés, és átkozott lényem miatt nem tudhatok magam mellett.

Azon a napon, az esőben üldögélve - eltökéltem, hogy véget vetek az életemnek. Úgy éreztem, hogy megkaptam az utolsó jelet, a végszót, ami arra utal, hogy nekem semmi keresni valóm sincsen ebben a Világban. Meg akartam várni az Eső befejeztét, míg kisüt a Nap, s előjön a Szivárvány. A színek gyönyörű kavalkádja alatt akartam véget vetni az életemnek, mikor Jungkook mellém lépett, s esernyőt tartott felém.

Ő azt gondolta, hogy akkor csak a további ázástól, és egy esetleges tüdőgyulladástól ment meg cselekedetével, a helyzet azonban az, hogy az életemet mentette meg abban a pillanatban.

Amikor karjaiba zárt, egy biztató mosolyt küldött felém, szorosan tartott, de mégis óvatosan, mint egy törékeny babát, úgy éreztem, hogy Isten nekem szánta azt a fiút. Valamiért tévesen, ebben hittem.

Nem csoda, hogy ezek után - bár nagyon tiltakoztam ellene -, végül, mégis csak beleszerettem. Egy megváltó üstökösként érkezett az életembe, csak végül nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan azoknak kellett volna.