A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

13. rész

Apám dühös, már-már dobhártya hasogató ordítása - mely az ajtóm előttről hangzott fel -, a maradék álmot is kiverte a szememből, s rémülten kaptam fejemet hangja irányába.

- Ez egyáltalán nem mentség! Mindjárt felnőtt lesz, ne most kezdjen el kamaszodni, az Istenért már! - határozott volt, mint mindig, tekintélyt parancsoló, Iseul mégis csak a csitítgatásával próbálkozott - fölöslegesen.

- Apa, kérlek! Ez csak egy alkalom volt, most fordult elő először, biztos csak lemerült a telefonja. - hangja elcsuklott mondandója közben, mellkasom pedig akaratlanul is összeszorult ikernővérem szomorúsága okán. Nem neki kellett volna el vinnie a balhét helyettem, ő most mégis azzal próbálkozott, és mivel, némi önbecsülésem még volt, összeszedtem magamat, s nagy nehezen, de kivánszorogva az ajtóhoz, ráfogtam a kilincsre, s lenyomtam azt.

Az első dolog, amit megpillantottam - miután kiléptem a folyosóra - , az Apám volt, aki vörös fejjel meredt felém, majd tovább vezetve a tekintetem, az egereket itató Iseul és a vállát simogató Jungkook tárultak szemem elé. Ide költözött és a családunk tagjává vált, vagy mi a fene?

- Iseul, indulj az iskolába, most! -ez volt Apám első szava, miután meglátott engem, s bár nem nekem intézte, nyomatéka és jelentése a következő néhány - velem kapcsolatos - jelenetre utalt.

- De - szülőm szigorú tekintete belé fojtotta a szavakat, s könnyeit törölgetve kapta fel falhoz támasztott táskáját, majd Jungkookkal az oldalán sétált el mellettem - szigorúan kerülve bármiféle szemkontaktust.

- Miért mindig te? - az ajtócsapódás után, apám kifújta az eddig bent tartott levegőt s fenyegetően lépett felém néhány lépést. - Miért nem vagy olyan, mint Iseul, hm? Miért nem tudsz csak egyszer az életben helyesen viselkedni? Elegem van! Nézd, mit tettél a családdal! Az Istenért Taehyung, szerinted ki miatt tartunk ott, ahol most? Elegem van! Engem ugyan nem érdekelne az sem, ha sosem jönnél többet haza, de nem látod, hogy Iseul miattad szenved? Mindenki miattad szenved! Anyád is miattad szenvedett és most miattad van a sírjában is!- szavai kegyetlen késekként marták mellkasom, s könnyeim égették íriszeimet. Erősnek akartam mutatni magam, de egyszerűen képtelen voltam rá, s az aprócska cseppek, mint az árva leányok, hullottak le szemeimből, a szőnyeget választva új lakóhelyüknek. Még ők is menekülni akartak előlem.

- Sa-sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom, kérlek, kérlek, bocsásd meg! - szavaimat a szipogásom elnyomta, s sokszor el is csuklottam mondandóm közben. - Apa, kérlek! - könnyeim egyre csak folytak, miközben Apa kezéért nyúltam, de ő csak elrántotta azt, s hátrált pár lépést tőlem.

- Ne érj hozzám Taehyung, ne! Én erre nem vagyok képes! - hangja neki is elcsuklott, de nem tudtam, hogy a méregtől vagy talán neki is a visszatartott könnyeitől. Kérlelően pillantottam fel rá, de tekintete a folyosó több pontja között cikázott - nem nézett rám.

- Nem tudom, mikor jövök haza legközelebb, talán három hónap múlva. Jobb lenne, ha akkor nem találkoznánk majd, ennyire sem. Viszlát. - szavai fájtak, sőt, egyesen égettek, s amint távolodó alakját véltem felfedezni magam előtt, térdre rogytam, s magzatpózban folytattam tovább a sírást. Tudom, nem túl férfias, de eddigi életembe kevés igazán férfias megmozdulásom volt, s ennek sorát nem is most szándékoztam el kezdeni.

Félfüllel hallottam, hogy beszél valakivel, majd az ajtó csapódása hallatszott, s talán fél perc is eltelhetett, mikor egy nagy tenyeret éreztem meg hátamra simulni.

- Taehyung, hé! Nézz rám, kérlek! - ujjaival lágyan cirógatta hátam, s a sírás erősebb hullámokban tört rám, mint eddig valaha is bármikor.