❝ Talán, egy alternatív univerzumban, szerelmesek is lehettünk volna. Te nem a Nővérembe szerettél volna bele, én pedig nem az elmúlás gondolatába. ❞
2017. Június 3.
(Saját történet)
Több mint hét milliárd ember él a Földön és feltehetőleg, legalább öt milliárd szenved most is épp a fájdalomtól - talán jobban, mint én valaha is -, így nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Annak még nem jött el az ideje.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ha az ember kilátástalan helyzetbe kerül, úgy érzi, hogy kihúzták lábai alól a biztos talajt, hajlamos olyan hirtelen cselekedetekre sarkallni önmagát, amiket jó esetben nem tenne meg. Talán, ez volt a tökéletes magyarázata annak is, hogy miért ültem éppen Jungkook nappalijában, ujjaimat tördelgetve a kanapén.
Alsó ajkamba harapva vezettem körbe tekintetemet a tágas, fénnyel megtelt szobában, miközben egyre csak ropogtattam ujjperceimet. Zavarban voltam? – talán, egy kicsit. Dühös voltam? – nagyon.
Jungkook éppen a konyhában tevékenykedett, minden bizonnyal, ő is kellemetlenül érezte magát és szerette volna még egy kicsit húzni az időt, mielőtt beszélgetésbe elegyed velem. Azt hiszem – annak ellenére is, hogy éppen haragudtam rá és csalódott is voltam -, meg tudtam érteni, hogy nem lát szívesen a házában. Bár, visszatekintve az elmúlt időszak eseményeire, nem éreztem, hogy esetleg ártottam volna neki valamivel, rokonszenves képet akkor sem festhettem le magamról a szemében.
- Remélem, szereted a narancslevet! Csak ezt találtam itthon, ami iható is lenne. – megköszörülte a torkát, miközben mellém lépkedett, ezzel engem is visszazökkentve elmélkedéseimből. Egy biccentés mellett vettem el tőle a sárgás színű üdítőt, de bármennyire is volt éppen torkom kiszáradva, gyomorgörcsöm miatt képtelen voltam akár egy kortyot is leküldeni a nyelőcsövemen a frissítő nedűből.
- Köszi. – a feszült hangulat ellenére sem engedtem meg magamnak a mogorva hangnemet, nem éreztem volna helyén valónak. Eltökéltem, hogy értelmes és komoly beszélgetést szeretnék lefolytatni Jungkookkal – ha már, eddig ebben nem volt részünk egymással -, ehhez viszont az is kellett, hogy tartsam magam és ne pattanjak fel az első pillanatban ingerülten, mikor meglátom.
- Beszélni szerettél volna. Hallgatlak! – kimért volt és rideg, az imént még rendes vendéglátó módjára itallal kínált, most mégis feszült pillantásokkal illetetett. Mondjuk, nem is vendégségbe érkeztem.
- Ma látogatást tett nálunk a Nagymamám. Valóban nem tudom, mi okod lehetett arra, hogy a családi ügyeimbe keverd magad, de az a kép, amit a telefonján mutatott nekem, nem kicsit hökkentett meg! Mondd csak, mi ösztönzött arra, hogy lefotózz minket Jacksonnal? Tudtommal, semmi jogod nem volt hozzá! – eddig tartott a nyugodt, megfontolt Taehyung. Ahogy szemeibe pillantottam, azokba az ébenfekete íriszekbe, amikbe sikerült oly' hamar és oly' reménytelenül beleszeretnem, elöntött a harag és a csalódottság kesernyés egyvelege, és nehezen tudtam kontrollálni magam.
- Csak a te érdekedben tettem. Nem jó, hogy senki sem ellenőriz téged Taehyung, egy szigorú felnőttre van szükséged és mivel, úgy láttam, apukáddal nem a legremekebb a kapcsolatod, úgy gondoltam, a Nagymamád segíthet. A nővéreddel járok és kötelességemnek éreztem, hogy segítsek az öccsének! – diplomatikus hangneme és az érzések nélküli aura, amit árasztott magából, még inkább felbosszantott, s fogaimat összeszorítva szegeztem le fejemet – nem bírtam továbbra is azokba a kegyetlen szemekbe bámulni.
