A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

23. rész

Amikor kisgyermek voltam, gyakran csúfoltak az iskolában társaim, mert vézna voltam és sápadt vagy, mert nem voltam kiemelkedő a sportokban, jobban szerettem őket a kispadról nézni. A fiúk mindig bántottak, ha lányokkal is barátkoztam, a lányok meg azért, mert inkább az ő társaságukat kerestem az erőszakos hímek helyett. Sosem találtam a helyemet, mindig csak kullogtam a többiek után, én voltam a fura gyermek, akinek az a szép, kedves mosolyú ikertestvére van, akit mindenki annyira szeret.

Gyakran sírdogáltam reggelente, tanítás előtt anya mellkasához bújva, szipogva kérlelve őt, had maradhassak otthon vele, ígérve mindenfélét, hogy majd segítek takarítani, mosogatni, és jobb gyerek leszek, de ilyenkor mindig csak azzal a szelíd, szívet melengető mosolyával nézett rám, amivel mindig képes volt rávenni bármire, és egy apró csókot lehelt homlokomra.

Az éjszaka sem tart örökké, TaeTae. A Holdat is mindig felváltja a Nap az égen, nemigaz? – mindig ezt hajtogatta. Én pedig mit tehettem? Helyeslően bólogattam, és azóta is, ha bármi rossz dolog ért, ha nagyon fájt, ezt mondogattam magamnak, várva, mikor jelenik meg a Nap ismét az égen, mikor lesz végre a sötétségnek vége.

De az igazság az, hogy az én számból ez az aprócska, de annál nagyobb jelentéssel bíró mondat sosem hangzott olyan valódinak, olyan bíztatónak, mint anya ajkai közül.

*****

Lábaim maguktól indultak útjuknak, még azelőtt, hogy agyam túltette volna magát a látottakon – nem mintha, erre képes lett volna –, s talán még sosem voltak olyan határozottak lépéseim, mint azokban a pillanatokban, mikor talpaim már előttem is tudták, mire van szükségem. Kire van most szükségem.

Anyát hiányolta oly' keservesen szívem, és hosszú idő után először újra el akartam menni hozzá, meg akartam vele osztani gondolataimat, tudatni akartam vele, mi bánt, azt akartam, hogy fontos legyek neki, megbocsájtásra szomjaztam és gondoskodó karjaira, melyeket mindig hátamon font össze, s melyekkel hajamat cirógatta mindig elalvás előtt. Mosolyára vágytam, mely szebb volt, mint a csillagos ég, a mosolyra, amely apa haragjától is megvédett, arra a lágy ajakgörbületre, amitől nekem is mindig vigyorra görbült a szám. Hiányzott parfümének illata, de még annál is jobban bőrének természetes aromája, amit titkon mindig magamba szippantottam, s melyet kétségbe esetten kerestem Iseul karjai közt simulva az elvesztése után – de mindhiába, hiszen anya csak egy van. Anya csak egy volt.

Homályos íriszeimet az ég felé vezettem, melyen sötét felhők ontották magukból könnyeiket, eláztatva arcomat, keveredve lelkem cseppjeivel, úgy folyva a betonra. Én azonban nem hátráltam, egyre sebesebben szedtem lábaimat, futva a karokhoz. A karokhoz, melyek egyre közelebb voltak immáron hozzám, s mégis oly' távol.

Hiszen az is pont egy ilyen nap volt, nemigaz?

„- Anya! – apa és Iseul még ki sem szálltak az autóból, mikor én már hatalmas dübörgéssel robbantam be az előszobába, fürgén szedve lábaimat. Anya éppen a konyhában volt, az illatokból ítélve pedig a kedvencemet készítette, de azon pillanatokban az sem tudott igazán foglalkoztatni, lefelé görbülő ajkakkal rohantam be hozzá, néhány könnycseppet is elhullajtva közben, felém fordult alakjának csapódva.

- Mi a baj kicsim? Mi történt? Apádék? – ijedten guggolt le elém, hosszú ujjaival arcomra simítva, úgy törölve le róla a könnycseppeket, én azonban egyre csak szipogtam, miközben előttem görnyedő alakját figyeltem. Mézbarna tincsei, melyeket copfba kötött föl, fiatalos és nyugatias külsőt kölcsönöztek neki. Vékony felsőtestét egy babakék ing fedte, melynek ujját könyökéig tűrte fel, s melyen az a pöttyös kötény volt, melyet még a nagyitól kapott karácsonykor.