A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

18. rész

Az ember azt híhetné, hogy boldogságos, örömteli érzés, mikor egy rég nem látott családtagodat pillanthatod meg ismét, hogy a Nagymama látogatása egyenlő a sok-sok süteménnyel és nevetéssel, csakhogy a mi családunk már egy jó ideje nem számít szokványosnak, s az olyan - másoknál természetesnek tűnő - dolgok, nálunk csak elérhetetlen luxus tényezők.

Így történhetett az is, hogy azon pillanatban, mikor hosszú hónapok után először, újra megpillantottam Nagymamámat, nem az a kellemes, nosztalgikus érzés járt körbe - mint aminek kellett volna -, hanem a rettegés és a feszengés, karöltve egymással.

Robotokat megszégyenítő mozdulattal lépdeltem befelé a Nappaliba, tisztes távolságban leülve tőle és a Nővéremtől - ki aggódó szemekkel vizslatott -, s nagyot nyelve pillantottam fel az idős asszonyra, ki egykoron szívemnek egyik legkedvesebb nője volt, ma már azonban csak egy idős hölgy, aki ott keserítette meg egyébként sem túl kellemes életemet, ahol csak tudta.

A félelem pillanatok alatt eluralkodott bennem, az elmúlt események hátborzongató történéseinek emléke hirtelenjében szorult háttérbe gondolataim között, s hangosan, eszeveszett tempóban dübörgő szívvel néztem Nagymamám felé, aki átható, szürkés színű íriszeivel vizslatott, akár a vadász, ki prédáját készül éppen lecsapni.

Voltaképpen, a helyzet egészen hasonlított is egy vadászathoz, talán a különbség csak annyi volt, hogy míg a vadász - általában - az életben maradása miatt sújtott le áldozataira, a Nagymamám szimplán csak az irántam érzett mély megvetés és gyűlölet miatt tette ezt meg velem.

- Minek köszönhetjük a látogatásodat? - próbáltam legselymesebb, legnyugodtabb hangomon szólni feléje, ő azonban csak gúnyosan horkantott fel próbálkozásomra, ajkaira egy szánakozó mosolyt futtatva fel - melyet egyenesen nekem intézett.

- Szerintem, te pontosan tudod, hogy miért vagyok most itt - hangja kimért volt, lágyságnak s nagymamai szelídségnek semmi nyomát nem véltem fel fedezni benne. Arca megkeményedett, halvány ráncai pedig még szigorúbbá tették amúgy sem túl kedves ábrázatát.

Nagyot nyeltem kijelentésére. Rögtön rosszabbnál rosszabb rémképek kezdtek el fel sorakozni elmémben, kezdve a Jungkookkal váltott csókommal, egészen a szüzességem elvesztéséig - Jacksonnal -, s el nem tudtam képzelni, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy ezek közül tudhatott meg valamit.

- N-nem tudom, hogy mire gondolsz - ijedt néztem rá, mire fölényes mosolyt villantott felém, s egy jelentőségteljes pillantással illette Nővéremet, aki rögtön fel is pattant - nagyot nyelve -, majd inkább a szobája felé vette az irányt.

Egyedül maradtam. Nem volt ki megvédhetett volna a ki törni készülő vihartól, egyedül kellett szembe néznem az ördöggel, a nővel, aki tán már születésem óta utált, de Édesanyám elvesztése óta bizonyosan.

Lassú, kimért mozdulatokkal emelte fel az aprócska, üveg dohányzóasztalról telefonját, majd feloldva azt, kezdett el keresgélni valamit, hogy aztán, pillanatokkal később orrom alá dugjon egy képet - amire valóban nem számítottam volna.

A képen én és Jackson voltunk, az első "randevúnkat" követően, mikor elkísért az utcánkig. Bár a fotó elég pixelesre sikeredett, egyértelműen ki lehetett rajta venni az alakomat, ahogyan azt is, hogy karjaimat egy másik fiú nyaka köré fonva, - csókolom.

Perceken át pislogtam a fényképre, talán még levegőt sem véve, s erősen csavargatva agytekervényeimet, mikor is beugrott.

Azon a napon senki sem tartózkodott rajtunk kívül az utcán, egy valakit leszámítva, aki nem volt más, mint az Esernyős srác.